Tabán, ahol a legnépszerűbb zenekarok játszottak, és aminek aztán a Gyere, gyere ki a hegyoldalba (LGT) slágerben is nyoma maradt:

A Tabánról, amelynek már a hangzása is hordoz magában valami nosztalgiát, ugyanakkor egy másik kép is él a köztudatban. Ódon utcácskák, pezsgő kisvárosi miliő sejlik fel, élénk éjszakai élettel, kocsmákkal és vendéglőkkel, ahonnan Krúdy Gyula sem hiányozhatott. A Tabán ilyen is volt, de hiba lenne csak így gondolni rá. A Tabán – fényképek, történetek című könyvben Beliczai Bea a mára szinte teljes egészében eltűnt, lebontott városrész nyolcvan évét követi végig korabeli fotók (sokkal közülük először találkozhatunk) és leírások segítségével. Cikkünkhöz ebből a kötetből válogattunk képet és szöveget, és mutatjuk be a Tabán sokszínűségét.

Hogy milyen sok (tév)képzet is él a Tabánról, azt a könyv fülszövegében Saly Noémi Budapest-történész is jól érzékelteti.

„Túl sok a könnyes nosztalgia, az általánosítás, a városi legenda – ó, a budai Grinzing, azok a kiskocsmák! Ugyan már, az egy redves patkányfészek volt, Horthyné nem bírta nézni a Vár ablakából, azért bontották le… –, és valójában túl kevés a róla szóló hiteles irodalom. Mert az eleven forrásokig nem sokan mentek vissza.”

A Tabán eredeti épületeinek lerombolása az 1920-as években újabb lendületet kapott, komplett utcák tűntek el. A Gellérthegy és a Naphegy között lévő 16 utcát még a hivatalos jegyzékből is törölték. Hogy jó ötlet volt-e elbontani a Tabánt, arról megoszlottak a vélemények. Az életveszélyessé vált, omladozó viskókat nem sokan sajnálták, persze voltak olyanok is, akik ezekhez is kötötték a tabáni romantikát.

A bontásra ítélt, pusztuló Tabán szinte katasztrófaturizmust indított el. Fényképezőgépekkel, rajztáblákkal, festővásznakkal tűntek fel idegenek a városrészben, hogy legalább képekben megőrizzék a múltat. Ezek a sokszor önjelölt krónikások lestek be kapualjakba, kertekbe és örökítettek meg olyan pillanatokat, amelyek kordokumentummá váltak. A közmunkatanács is megbízott művészeket, hogy egy múzeum számára készítsenek felvételeket, de divat is lett például Tabánról készült festményeket vásárolni az 1920-as évek végén. Egy lap szerint a Tabánt megszállás alatt tartották a piktorok, egy másik szerint 100-120 festőnövendék is feltűnt az utcákon. „A Tabán minden tenyérnyi vakolathiánya, minden redves palánkdeszkája megtalálta a maga Rafaeljét” – írta maliciózusan az Uj Idők 1927-ben.

A bontással együtt járó kilakoltatások sem mentek simán. A tabáni lakosok többségének nem volt pénze a költözködésre, és gyakran olyan házakat utaltak ki nekik, amelyek szintén lebontásra voltak ítélve. Nem csoda, hogy vonakodtak elhagyni otthonaikat, még ha azok szegényesek és veszélyesek is voltak. Néhány nagyobb ház tulajdonosa viszont megpróbálta feljebb srófolni az épületek árát. A főváros persze nem adta meg ezt, és bírói kisajátítást kért. Az Est 1933 novemberében azt írta, hogy eredetileg 756 család lakott a Tabánban, és ebből 64 maradt, de őket is sürgetik az elköltözésre. A bontási időszakban a már kiürült lakásokat körözött alvilági figurák és hajléktalanok foglalták el.

A régi Tabán közel 900 épületéből csak 27 maradt meg eredeti vagy felújított formájában. A gellértaljai részen csak egy lakóház menekült meg, ma is áll még a Rác és Rudas fürdő, a jól ismert Szarvas-ház és Semmelweis Ignác szülőháza, ahol ma orvostörténeti múzeum működik.
https://telex.hu/foto/2023/11/25/taban-fenykepek-torteneket-fotoalbum-beliczai-bea

Köszi, éppen most tettem volna fel én is, egy vidóval frissítettem, a helyszínt és is nagyon jól ismerem. Viszont dicséretes a piros zebra az Egyetemnél.