Ledobtak két tasakospatkányt egy vulkánkitörés után lepusztult területre, és egy nap alatt csodát műveltek | 2024.11.12.

1980-ban az Egyesült Államok nyugati részén kitört a Mount St. Helens, 57 ember halálát okozva és 350 kilométernyi erdőterületet elpusztítva. Három évvel később tudósok vittek két vadon élő északi simafogú tasakospatkányt a helyszínre, és mindkettőt egy-egy kisebb elkerített területre helyezték el a lepusztult vidéken. Hagyták, hogy a rágcsálók 24 órán keresztül ássanak, majd elvitték őket onnan.

Egy friss tanulmány szerint ez a két apró beavatkozás olyan előnyökkel járt a hegyi ökoszisztémának, amelyeket még évtizedekkel később is élvez a természet. A Frontiers in Microbiomes szaklapban megjelent tanulmány ugyanis fontos különbségeket talált a rágcsálók egykori területét benépesítő gombákban és más mikrobákban.

„Ki gondolta volna, hogy egy napra bedobunk egy tasakospatkányt, és negyven évvel később is látjuk a hatását?” – tette fel a kérdést Michael Allen, a Kaliforniai Egyetem (Riverside) mikrobiológusa, aki az 1983-as és a mostani tanulmányon is dolgozott.

A csapat az 1980-as években azt feltételezte, hogy a rágcsálók segíthetik a láva és hamu által megfojtott talaj regenerálódását, méghozzá úgy, hogy átásnak a felső törmelékrétegen, és hasznos mikrobákat hoznak a felszínre. A terv bevált: hat évvel a beavatkozás után azt tapasztalták, hogy a tasakospatkányok által egykor használt parcellákat növények borítják, míg a környező földek továbbra is vastagon hordozták a vulkánkitörés nyomait.

Allen szerint ez részben annak köszönhető, hogy az állatok mikorrhiza gombákat tudtak a felszínre hozni, amelyek szimbiózisban élnek a növényekkel: a gyökereket kiegészítve segítik őket hozzájutni a szükséges tápanyaghoz és vízhez, cserébe megkapják a saját növekedésükhöz kellő szenet.

Amikor a kutatók 2014-ben visszatértek a helyszínre, mintát vettek a tasakospatkányok által megművelt területről és a szomszédos földekről is, és egyértelmű különbséget találtak a kettő mikrobiális sokféleségében, ahogy azt is észrevették, hogy az idős erdők sokkal jobban helyreállak, mint a tarra vágott területek. Az idősebb fáknak ugyanis a friss tanulmány társszerzője, Emma Aronson szerint saját mikorrhiza gombái vannak, amelyek tápanyagot szereztek a lehullott tűkből, és így segítették a fákat a gyors újranövekedésben.

https://qubit.hu/2024/11/12/ledobtak-ket-tasakospatkanyt-egy-vulkankitores-utan-lepusztult-teruletre-es-egy-nap-alatt-csodat-muveltek

Válasz

A levegő–levegő atomrakétát csak egyetlenegyszer próbálták ki | 2024. július 2.

A hidegháború évtizedeiben elég sok olyan fegyvert terveztek és építettek is meg az egymástól rettegő nagyhatalmak, amik mai szemmel nézve totális őrültségnek tűnnek, de akkor, a végzetesen paranoid légkörben mégis úgy gondolták az amerikai vagy szovjet fejesek, hogy jó lesz az a háznál elrettentésnek, még ha használni nem is fogják soha. Ennek az egyik legszebb példája az amerikai AIR–2 Genie nukleáris levegő–levegő rakéta...

A megoldás tulajdonképpen adta magát: sárkány ellen sárkányfű, atomfegyver ellen atomfegyver. 1954-ben a Pentagon a Douglas Aircraftot (ami azóta már a Boeing része) bízta meg egy olyan levegő–levegő rakéta kifejlesztésével, amit repülőgépről lehet indítani ellenséges bombázók ellen, és

-- elég nagyot robban ahhoz, hogy akkor is megsemmisítse a célpontot, ha nem céloztak vele tökéletesen; de azért

-- elég kicsit ahhoz, hogy a repülő, amiről indították, ne legyen veszélyben, és a detonáció alatti területre se jusson túl sok radioaktív sugárzás.

Az AIR–2 Genie egészen hamar el is készült, a projekt 1955-ös indulása után másfél évvel már el is jutott az első (és mint ma már tudjuk: egyetlen) éles tesztjéig, aztán rögtön indult is a tömeggyártás és a légierő gépeinek felszerelése. A fejlesztés kódneve egyébként Ding Dong volt, és a pilóták is így nevezték később a hivatalos neve helyett. Ennek amúgy semmi köze Csonka Pici ötven évvel későbbi, ikonikus slágeréhez, bár annak is elég durva a tömegpusztító potenciálja.

A rakéta egy 1,7 kilotonnás nukleáris töltet köré épült (a Hirosimát elpusztító bomba ennél nagyjából kilencszer volt nagyobb energiájú), a robbanófejet egy hagyományos, szilárd üzemanyagos rakéta juttatta célba. Már ez önmagában egy kisebb mérnöki csoda volt: az üzemanyagot két másodperc alatt elégetve gyorsult fel a rakéta 3,3-szoros hangsebességre (négyezer kilométer per órára), majd további tíz másodperc után az időzítő automatika beindította a detonációt. Ezalatt a rakéta nagyjából tíz kilométert tett meg, és a repülőnek, amiről indították, volt egy kis ideje megfordulni és minél messzebb kerülni a robbanástól.

A rakétát a kilövés után már nem lehetett deaktiválni: ha kilőtték, már irányítani se lehetett, és tizenkét másodperc múlva, tíz kilométeres távolságban jött az atomrobbanás. Ez nagyjából háromszáz méteres körzetben mindent azonnal megsemmisített, de ha az ellenséges repülők ebbe nem estek is bele, a robbanás lökéshulláma akkor is végzetes lett volna nekik. A robbanás mérete és a rakéta sebessége miatt, hacsak nem lőttek nagyon-nagyon mellé, a célpont elpusztítása gyakorlatilag elkerülhetetlen és kivédhetetlen volt.

A Genie-t egyetlen alkalommal próbálták ki élesben, akkor is célpont nélkül, csak úgy a levegőbe durrantva. Ez volt a John kódnevű teszt a nevadai sivatagban, a titkos Plumbbob hadművelet részeként, 1957 júliusában. A rakétát egy F–89 Scorpion gépről engedték el, körülbelül hatezer méteres magasságban, a robbanás a tervek szerint zajlott le, a földfelszínen mért sugárzás sem volt jelentős utána. Ezt onnan tudjuk, hogy a légierő öt tisztje önként jelentkezett, hogy a tesztet a földről, közvetlenül a robbanás alatt nézi végig, bizonyítandó, hogy a fegyver akkor is biztonságos, ha esetleg lakott terület fölött kell bevetni. Az persze minimum kérdéses, hogy mennyire volt őszinte lelkesedés az önkéntes jelentkezés mögött, de a végeredményt tekintve mindegy is.

Pár éve a kísérletet dokumentáló videót is közzétette a hadsereg, és elég vérfagyasztó látni, ahogy a katonák vidáman integetnek, napszemüveg nélkül néznek bele az atomvillanásba és hasonlók. A hadsereg archívuma szerint mindannyian hetven-nyolcvan éves kort éltek meg utána, és nem dokumentáltak náluk az esetleges radioaktív terheléssel összefüggésbe hozható egészségi problémát.

https://www.youtube.com/watch?v=BlE1BdOAfVc

A Genie rakétát csak 1962-ig gyártották, de egészen 1988-ig volt hadrendben az amerikai légierőnél és egy ideig a kanadainál is, de sosem kellett éles helyzetben bevetni. A leszerelése után a robbanófejeket atomreaktorok fűtőanyagaként hasznosították, pár tucat rakéta ma hadtörténeti múzeumokban van kiállítva. Pár hónapja nagy port vert fel az amerikai sajtóban, amikor Seattle egyik külvárosában egy garázsból került elő egy sok éve rozsdásodó (persze atomtöltet és üzemanyag nélküli) Genie rakéta. Sosem derült ki, hogy hogy került oda, mert a tulajdonos halála után fedezték csak fel.

https://telex.hu/eszkombajn/2024/07/02/a-levego-levego-atomraketat-csak-egyszer-probaltak-ki-elesben

Válasz

A csernobili farkasok különös védelmet fejlesztettek a rák ellen

A kutatás kimutatta, hogy a csernobili farkasok az egészséges emberekre meghatározott sugárzás hatszorosát kapják nap mint nap. Talán pont emiatt kezdett el átalakulni a szervezetük és kezdtek el fokozottan védekezni a rák ellen. Alapvetően az immunrendszerünk feladata, hogy a rendszeresen termelődő rákos sejteket még azelőtt elpusztítsa, hogy daganatot okoznának. A farkasok immunrendszere fokozott működésbe kezdett, így megóvja az állatokat a betegségtől. Ugyanilyen átalakuláson mentek keresztül a kerítésen belül élő félvad kutyák is. Az ő génkészletük is eltér a normális rokonaiktól és az ő immunrendszerük is úgy alakult át, hogy fokozottan védjen a rák kialakulásától.

A kutatók azt remélik, hogy a csernobili eredményeket felhasználva azonosítani tudják azokat a mutációkat, amelyek növelhetik akár az emberek esélyét is a rák túlélésére. Sajnos a háború megakadályozza a szakemberek visszatérését, így nem tudni, mikor tudják tovább folytatni a vizsgálatokat. A természet, az állatok és a növények azonban ismét megkapták azt, ami segíti a felvirágzásukat és a túlélésüket: az embermentes, háborítatlan környezetet.
https://www.noklapja.hu/aktualis/2024/02/09/csernobili-farkasok-rak/

Válasz

Teller Ede emléke

-- ” … feltaláljuk a feltalálhatót, és megalkossuk a megalkothatót”

A magyar származású fizikus részt vett Szilárd Leó mellett az amerikai atombomba elkészítésében, gyakran a „hidrogénbomba atyjaként” emlegetik. Megítélése azonban kettős: míg nagy elismerés övezi tudása és tudományos munkássága miatt; ugyanakkor találmánya egy tömegpusztításra alkalmas eszköz lett.

„Az én dolgom, és általában a technikai szakemberek dolga az, hogy létrehozzák, amit létre lehet hozni. (…) felfedezzük a felfedezhetőt, feltaláljuk a feltalálhatót, és megalkossuk a megalkothatót.

Ezt követően pedig kötelességünk elmagyarázni az embereknek, hogy mi az, amit létrehoztunk, milyen következményetek von maga után a dolog már pusztán a létezésével is, illetve milyen következményekkel járhat esetleges használata a jövőben. Hogy azután az általunk tett felfedezést vagy kidolgozott találmányt használja-e a társadalom, és ha igen, akkor mire, az már nem a tudós felelőssége.

Pontosabban megfogalmazva semmivel sem inkább felelősségünk nekünk, mint bárki másnak, aki választott képviselőin keresztül beleszólhat az őt magába foglaló szűkebb vagy tágabb közösség, és ezáltal a saját életébe. (…) Persze mi, az alkotók annyival segíthetjük az illetékesek munkáját, hogy számukra még részletesebbe magyarázzuk el, a találmányunkkal mi válik lehetségessé, és mi nem. De mindezzel csak a megfontoltabb és bölcsebb döntés valószínűségét növelhetjük, a felelősség terhét nem vehetjük le a vállukról.”

(forrás: Vincze Attila Tamás: Teller Ede. Pallas, 2003, 22-23.o.)

„Teller Ede nagy fizikus, és a huszadik század egyik meghatározó személyisége volt. (…) Az én véleményem az, hogy Teller legalább annyival járult hozzá a világbéke megőrzéséhez, mint a szovjet hidrogénbomba kidolgozásáért elsődlegesen felelős személy, Andrej Szaharov, akinek a békéért tett erőfeszítéseit Nobel-díjjal jutalmazták.

Teller Ede az amerikai hidrogénbomba megalkotásáért felelt. Ezt a fegyvert szerencsére sosem kellett bevetni. Inkább volt elriasztó, mint tömegpusztító eszköz. Teller Ede ezáltal jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a század második felében az emberiség nem pusztította el önmagát.” Oláh György (Nobel-díjas kémikus)

(forrás: Vincze Attila Tamás: Teller Ede. Pallas, 2003, 81.o.)

Forrás: József Attila Könyvtár – Dunaújváros
https://baloghpet.com/2024/01/15/teller-ede-emleke/

Válasz

Egyszerűen: Mit lehet csinálni több millió liter radioaktív szennyvízzel?

Fukusimában csaknem másfél millió liter radioaktív vizet tárolnak tartályokban a 2011-es reaktorbaleset óta. Több lehetőség kínálkozott a kezelésére, a japán kormány azt választotta, hogy lassan az óceánba ereszti. Van-e jó megoldás ilyen esetben? Mutatjuk az opciókat, egyszerűen.
https://www.szabadeuropa.hu/a/egyszeruen-mit-lehet-csinalni-tobbmillio-liter-radioaktiv-szennyvizzel-/32625741.html

Válasz

Paksi bővítés: résfalra vonatkozó építési engedély | Aszódi Attila (riport)
http://netpolgar.network.hu/video/forum_vitaindito_videok__ird_a_video_ala_a_velemenyed/paksi_bovites_resfalra_vonatkozo_epitesi_engedely__aszodi_attila_riport

Válasz