Midnight Rambler | Mar 17, 2019
https://www.youtube.com/@MidnightRambler

looooong song..
___

3 230 / 5 000
A „The Blues Alone” óta John Mayall három albumot vett fel folyamatosan változó felállásban, az egyetlen állandó felállás Mick Taylor gitáros és Chris Mercer szaxofonos volt. Továbbment Rip Kant (szaxofon), Hughie Flint és Keef Hartley (dobok), valamint John McVie, Paul Williams és Keith Tillman (basszusgitár). A korábbi Blues Inc. és GBO tag, Dick Heckstall-Smith szaxofonos kíséretével a zenekar először turnézott Amerikában, megdöntve minden látogatottsági rekordot a New York-i Cafe Au-Go-Go-ban, ahol a Billboard arról számolt be, hogy „Zeneileg a csoport izgalmas hangzást idéz meg a blues-rockkal általában társított hangosság nélkül”.

A Bluesbreakers fellépett a detroiti Grande Ballroomban és a Los Angeles-i Whisky A Go-Go-ban is, a San Franciscó-i Fillmore and Winterlandben pedig Jimi Hendrixszel és Albert Kinggel közösen léptek fel. De miután visszatértek az Egyesült Királyságba, minden ismét „megváltozott”, mivel Tillman helyét a 15 éves Andy Fraser vette át, Hartley pedig távozott, hogy megalapítsa saját zenekarát. Fraser mindössze hat hétig maradt, mielőtt kilépett, hogy megalapítsa a Free-t, ahol megírta a zenekar slágerlistás „All Right Now” című dalát, helyére pedig Tony Reeves, a New Jazz Orchestra korábbi tagja került. Egy másik korábbi NJO és -GBO zenész, John Hiseman vette át a dobos posztot, a felállást pedig Henry Lowther tette teljessé, aki 1968 februárjában csatlakozott, kornett és hegedű közreműködésével. Mindössze két hónappal később a zenekar felvette a „Bare Wires” című albumot.

Akár véletlenül, akár szándékosan, Mayall bluesbreakereinek többsége ekkorra már erős jazz alapokkal rendelkező zenész volt, és a bluesbreaking történetében először minden zenekartag egyéni elismerést kapott az album borítóján, felsorolva a nevét és a játszott hangszerét. Fényképeken is láthatók, de Mayall egyedül szerepel az előlapon, és az ő képe uralja az övéket mind a hátlapon, mind a borító belsejében. Ez volt John utolsó stúdióalbuma is, amely a „Bluesbreakers” zászlaja alatt jelent meg, és szándékosan eltért Mayall szokásos írásstílusától.

Egy New York-i interjúban a WABC Howard Smith-szel Mayall kifejtette: „A blues célja a történetmesélés, tudod. Az egyetlen különbség itt: ez az első kísérletem – legalábbis lemezen –, hogy egy hosszabb darabot alkossak, mint egy regény koncepciójában, amely különböző fejezetekből állna, hogy elmeséljen egy történetet, és EZ a fajta ötlet állna mögötte. A Bare Wires történet a házasságom felbomlásának története.”

Így folytatta: „Harmincéves koromig, négy gyermekem születése után kezdtem el profi szinten zenélni. De mivel zenész vagyok, különösen a blues világában... ahhoz, hogy megtapasztaljam mindazt, amit az élet kínál, szabadnak kell lenned. Bizonyos értelemben ez egy önző dolog.” Mindazonáltal az albumot feleségének, Pamelának és gyermekeiknek, Garynek, Tracey-nek, Jasonnak és Bennek ajánlják.

A teljes dalszöveggel ellátott, kihajtható borítóban megjelent albumon csak Mayall rövid sorai szerepeltek: „Ez az album és ezek a Bluesbreakerek egy új utazás kezdetét jelzik számomra 1968-ban – lehetetlen eléggé elismerni az átdolgozott stáb zenei hozzájárulását –, már csak egy dolgot kell mondanom – ez az én történetem, hagyd, hogy ez a zene legyen az igazi hangom.” John Mayall, 1968. május

Cover credits:

John Mayall – vocals, harmonica, piano, harpsichord, organ, harmonium, guitar
Mick Taylor – lead guitar, Hawaiian guitar
Chris Mercer – tenor, baritone saxophone
Dick Heckstall-Smith – tenor, soprano saxophone
Jon Hiseman – drums, percussion
Henry Lowther – cornet, violin
Tony Reeves – string bass, bass guitar

Mike Vernon, John Mayall – producers
Derek Varnals – engineer
Pete Smith, Jan Persson – photography

1. A „Bare Wires” csak John és a harmóniumja, egy töredék – 1 perc 25 másodpercnél. Alig elég hosszú ahhoz, hogy dalnak nevezzük –, ami váratlanul gyengéd és dallamos, azt a kijelentést kelti, hogy ezen az albumon felfedi magát. „Ezek életem csupasz vezetékei” – énekli –, „mivel a szerelem elvágta a közepén.” Elhalkulva átvált a következőre:

2. „Where Did I Belong” – Akusztikus gitár, hegedű és vonós basszusgitár, enyhén vert tamtamokkal, nagyon meleg, nyárias hangzást hoz létre, meghazudtolva a dalszöveg szomorúságát: „Az élet nem ér egy életet, ha valami baj van.” Lowther íves hegedűszólója lezárja ezt a nyugodt darabot, utat nyitva a következőnek:

3. „I Started Walking” – Egy hátrafelé húzott cintányér furcsa rezonanciája vezet minket ebbe a felpörgő, egyakkordos boogie-ba, egy olyan versszakkal, amely nem ismétli önmagát. Mayall sajnálattal énekli: „Soha nem volt építőmester, olyan jó lenne, helyrehozhatná a romokat, amiket magam mögött hagytam.” A visszajelzések Mick Taylor tüzes szólóját hirdetik, amely Clapton-szerű stílusban indul, mégis Hendrix nyomát is tartalmazza a végén. Vitán felül származékos, gyönyörűen van kivitelezve, és érdemes észben tartani, hogy Mick még csak 18 éves volt, fiatalabb, mint Clapton vagy Green, amikor még Bluesbreakerek voltak. Aztán a kürtök bejátsszák a...

4. „Nyiss meg egy új ajtót”. Hasonló szekvencia, mint Jimmy Reed „Big Boss Man” című száma, de okosan egészen más tempóban vették fel, a pengetős hegedű extra könnyedséget kölcsönöz a versszaknak. A rézfúvós szekció kontrasztos szekvenciaként ereszkedik le, nagyobb súlyt adva a hangzásnak. John vidáman énekli az „I’m loving again” című számot, bár a „The Blues Alone” dalszövege arra utal, hogy a válása előtt nem spórolt a női társasággal. Ahogy a dal véget ér, a szám egy funky hangulatot áraszt egy menő Chris Mercer szaxofonszóló mögött, és a szabad formájú szaxofonok az 5. „Fire” felé vezetnek minket.

John dupla sávban énekli az énekét ebben a szokatlan és kísérleti darabban, amely mindenekelőtt egy szexvideón alapul. Van egy történet emögött, szóval térjünk át Dick Heckstall-Smithre: „Valahol a skandináv turné során, az előző ősszel, Johnnak egy megerőltető találkozása volt egy extrovertált és erőteljes testalkatú szőke nővel, akinek nagy volt az állóképessége. Ez egy hotelágyon történt, amelynek rugói rendkívül nyomásérzékenyek voltak. Alatta, végig ott volt John bozontos válltáskája (amelyben egy hordozható magnó volt), bekapcsolt mikrofonnal.”

Dick így folytatja: „Nos, a „Bare Wires” stúdiójában John egy hat-hét perces, szerkesztett, kétsávos verziót készített, amelyben az eredeti természetes mágneses állapotból válogatott ritmikai finomságok voltak, amelyeket egy egésszé fűztek össze, elejével, közepével és végével. Utasítva John Hisemant, hogy játssza el, amit hallott, beküldte a fiút a stúdióba, és további magyarázat nélkül betette a „ritmus-trouvéját” a lejátszóiba. Jon, a végső válaszadó, mesteri előadások sorozatát adta elő. John kiválasztotta azt, amelyik a legjobban tetszett neki, és azt használta alapkíséretként.” „szám.“ Szájharmonika és valami visszafelé gitárnak tűnő hang kíséretében a hatás feltűnő, furcsa és szinte időtlen, míg végül a dobok elhalkulnak, helyüket a himnikus orgona veszi át.

6. „I Know Now.” Egy nagyon dallamos lassú blues, Mayall hangjával, visszhanggal körülvéve, miközben bevallja: „Elvesztettem a legjobb nőt, aki valaha volt.” Lágy, lágy rézfúvósok üteme kíséri az orgonát az akkordváltások során, és mind a wah-wah gitár, mind a csembaló valahol mélyen eltemetve van a keverékben, a hangzás gazdag és buja is. Ez végül elvezet minket a

7. „Look In The Mirror.”-hoz. Erőteljes dobolás vezeti be ezt a gyors, 8 ütemes, zongorával vezetett bluest. Reeves egy ügyes basszusgitár-töréssel járul hozzá, amely Dick hosszú, ízletes, kétszaxofonos szólójába vezet, amely felidézi a GBO-val végzett munkájának legjobbjait. Forró, lendületes dolgok, a fináléban üvegtöréssel, amely egy gyorsított zongora felett halkul el. Csak a borítón található a vészjósló figyelmeztetés: „De ne bámulj túl sokáig a tükörbe, mert megvághatnak a szilánkok!” Vajon ez valaha is szerepelt a felvételen?

https://earlyblues.org/british-blues-classic-albums-bare-wires/