Az utolsó tesztalany | 2025.07.20.

Az ELTE Informatikai Kara, a Qubit, a Galaktika magazin és a Cubix Institute of Technology támogatásával májusban meghirdetett RobotikAI novellapályázata valószínűleg az első hazai kezdeményezés volt, amely kimondottan bátorított a mesterséges intelligencia használatára a novellaírásban. A pályázat tanulságairól itt írtunk.

https://qubit.hu/2025/07/20/ime-a-robotikai-novellapalyazat-nyertesei

-\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\-

Az alábbiakban az általános iskolás kategória első helyezettje, Balázs Bálint novelláját olvashatják.

Az utolsó tesztalany

Jimmy az irodájában ült, és látszólag semmit sem csinált – csupán a falra rögzített, körülbelül kétméteres átmérőjű képernyőt bámulta. Az iroda nem volt nagy, de egy íróasztal és egy kanapé kényelmesen elfért benne. Épp azokon a perceken merült el a gondolataiban, amikor felvették erre a munkahelyre.

A helyiségben akkor négyen voltak: Jimmy, Trevor, Michle és Bob.

– Jól van, most, hogy mind együtt vagyunk, elmondom a lényeget – szólalt meg Bob. – Azzal, hogy felvételt nyertetek az Egyesült Járásközi Fejlesztési Társulathoz, vagyis az EJFT-hez, két teljes évig nem foglalkozhattok mással, csak a projekttel. A feladatotok egyszerű: egy tökéletesen érző mesterséges intelligenciával vezérelt robotot kell fejlesztenetek. Az alapok már megvannak, nektek csak finomítani kell a prototípust.

– Jimmy, te a pszichológiában való jártasságod miatt kerültél a csapatba – és persze az informatikai tudásod sem mellékes.

– Michle, az emberi testtel kapcsolatos kutatásaid juttattak ide.

– Trevor, te leszel a csapat vezetője. A robotikai precizitásod kulcsfontosságú lesz a hibák kijavításában.

– És természetesen teljes diszkréciót várok el mindhármótoktól! Jó munkát!

Jimmy most újra a képernyőt nézte. Hirtelen élénkülni kezdtek az események, és ez felkeltette a figyelmét. Előrehajolt.

A képernyőn egy nő lépett be egy lakásba. Felakasztotta táskáját a fogasra, majd belépett a nappaliba, ahol a férje fogadta. Leültek ebédelni. Ebéd közben a nő megszólalt:

– Te, Jani, nem gondoltál még arra, hogy lehetne egy kutyánk?

– Az igazat megvallva, még nem – válaszolta a férfi. – De nem tűnik rossz ötletnek...

– Csodás! Akkor akár holnap el is kezdhetnénk nézelődni. Hátha belefutunk egy-két eladó kölyökbe!

Az ebéd hátralévő részében már nem beszélgettek. Ebéd után a nő cipővásárlás ürügyén távozott, és a képernyő újra elsötétült.

Jimmy csalódottan dobta vissza a kanapéra a jegyzetfüzetét.

– Semmi! – gondolta bosszúsan. – Már megint semmi. A többiek már mind felfedeztek egy csomó hibát, én meg még mindig csak a mimikánál tartok...

Komótosan odasétált a kanapéhoz, és egy hirtelen mozdulattal hanyatt vetette magát rá. Félálomban még eszébe jutott Bob beszéde:

„…És mindenekelőtt ez a projekt szigorúan bizalmas. Két teljes évig nem mehettek más emberek közelébe.

A teszteléshez kísérleti alanyaink vannak, és az ő, valamint a robotok közös viselkedéséből kell kiszűrnötök a hibákat.

A cél az, hogy ne tűnjön fel nekik, hogy nem valódi emberekkel vannak körülvéve!” Bob távozott, Jimmy pedig megszólalt:

– Ezt ti nem tartjátok abszurdnak? Élő embereken kísérletezünk...

– A cél szentesíti az eszközt – válaszolta Trevor.

Egy éles sípoló hang riasztotta fel Jimmyt. A képernyő...!

Már nyúlt is a jegyzetfüzetéért.

– Drágám, megjöttem! – szólt a képernyőn a nő.

– Szervusz, kedvesem. Képzeld, itt járt a bátyád.

– Vágom... – válaszolta bosszúsan a nő, de a férje félbeszakította:

– Inkább ne! Az amúgy sem rád vallana, ha erőszakkal oldanád meg a helyzetet. – Hogy mi? Nem, szó sincs róla! Csak azt mondtam, hogy vágom, vagyis értem...

Jimmy izgatottan ugrott fel.

– Ez az! Hogy ez eddig nem jutott eszembe… Az azonos alakú szavak! Máris hasalt a jegyzetfüzet fölé, hogy rögzítse az észrevételét.

Pár órával később Trevor nyitott be hozzá, és vacsorára invitálta. Jimmy úgy döntött, még nem tesz említést a felfedezéséről – a jelentés még nem volt kész.

Napjai gyakran teltek ilyen rutinszerű dolgokkal: reggel közös kávézás Michlével a labor konyhájában, délelőtt adatfigyelés, délután jegyzetelés, este beszélgetések Trevorral az étkezőasztalnál. Minden mozdulatukban ott volt az összecsiszoltság.

– Te Jimmy, szerinted hogy lehet, hogy az alanyok nem kérdőjelezik meg, hogy három éve nem láttak esőt? – kérdezte egy este Michle, miközben vörös teát kortyolgattak.

– Mert nem kérdőjeleznek semmit. Már megszokták, hogy a világ készen van nekik – válaszolta Jimmy, miközben felrajzolt egy ábrát a konyha melletti falitáblára.

– Tudod – szólalt meg Trevor egy másik este, miközben egy zongoramintás sütit szeltek hármasban –, veletek dolgozni még ebben a steril világban is emberi dolog. Mintha tényleg lenne valami igazi… társaságunk.

Jimmy akkor még csak nevetett ezen. De belül mélyen örült. Nem tudta, mikor szokta meg, de már nem csak kollégaként tekintett rájuk – barátok voltak.

Este hárman ültek egy asztalnál: Trevor, Michle és Jimmy. A beszélgetés épp a szilvás gombócról folyt – már két hete nem kaptak, és nagyon hiányolták.

– És amikor meg van csurgatva egy kis mézzel...

– Vagy porcukorral... Jimmy, te tudod, milyen jó a diós, mézes szilvás gombóc? Isteni! Trevor csapatában egyébként gyakran esett szó efféle jelentéktelennek tűnő témákról. – Vágom – mondta Jimmy.

– Már hogy vágnád, amikor két hete nem kaptunk? Mellesleg kés sincs nálad!

Jimmy ereiben megfagyott a vér. Most hasított belé a szörnyű felismerés: ő maga is csak egy kísérleti alany, akit robotok közé zártak, hogy megfigyelhessék, mennyi idő alatt jön rá az igazságra.

Nem tudni, hogy a hirtelen sokk, vagy a vacsorájába kevert méreg végzett vele – de Jimmy hirtelen összeesett, és azonnal meghalt.

A holttest közelében álldogáló emberszabású robotok egyike megnyomott a falon egy óriási piros gombot, mellyel aktiválta az épület alatt elhelyezett detonációs bombát. Pár perccel később a teljes fejlesztő-laboratórium a levegőbe repült.

Hivatalos közlemény:

Értesítjük a tisztelt lakosságot, hogy a Mars Cassiopeia-szektorában működő EJFT egyik fejlesztőlaboratóriuma sajnálatos módon egy hibás gázpalack robbanása miatt teljesen megsemmisült. A körzetet határozatlan időre lezártuk. Megértésüket köszönjük.

Egy másik irodában, egy toronyépület ablakánál öltönyös férfi állt, amikor odalépett hozzá egy fiatal beosztott.

– Főnök, a 68-as számú fő kísérleti alany is meghalt. A méreg jól működött. – És a kutatási eredményei?

– Minden megvan, uram. Már be is iktattam a robotok új programozását. – Nyomok?

– Az épületet teljesen megsemmisítettük. Uram, mit gondol, most már beiktathatjuk a robotokat a mindennapi életbe? Hiszen a 68-asnak volt a legtöbb esélye rájönni a turpisságra, és neki is egy teljes évbe telt.

– Igaz. A központi számítógép szerint is neki volt a legtöbb esélye. De ha most beiktatjuk őket... nem hibázhatnak.

https://qubit.hu/2025/07/20/az-utolso-tesztalany

-\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\- -\\-

Az alábbiakban a középiskolás kategória első helyezettje, Czáll Viktória novelláját olvashatják.

root@human.exe

Részlet a Digitális Osztályharc című kötetből, 2250

Helyszín: Budapest, Zóna: 3 (Felszíni szektor)

Idő: 2150. május 28.(A Globális háború 4. éve)

Titkos adattárolási mód: Beindítva

Lehallgató szoftver: Ideiglenesen kikerülve (időtartam: 25 perc)

Formátum: bináris napló, Python-fájlba ágyazva

Scriptet írta: 66 111 108 121 111 110 103 243 32 (Bolyongó)

Ma reggel ismét automata drón hozta a reggelimet. A központi utasítás szerint egészségügyileg optimalizált tápanyagcsomag volt, de a szaga leginkább izzadságban főtt betonra emlékeztetett. Robotok főznek, mit is várok? Nekik sosem lesznek ízlelőbimbóik vagy szaglószervük. Az étel számukra csak egyenlet, amit ki kell hozni nullára, máskülönben a Math Error villog a képenyőjükön, mint középiskolában, ha rosszul írtam be a másodfokú egyenlet megoldóképletét a számológépbe. Ember már régóta nem nyúlhat konyhakéshez. Balesetveszélyes - állapította meg egy okos kis robot, amit valószínűleg még egy lekváros kenyér sem fenyegetne. Remélem érezni az iróniát a szavaimban.

De régen ettem lekváros kenyeret…

Mióta a hatodik ipari forradalom beköszöntött – akarom mondani, rálőtték az emberiségre –, azóta az életem nem a sajátom.

Legalábbis... hivatalosan nem.

Minden döntésemet a szoftverek előre kalkulált valószínűségek szerint jóváhagyják vagy elutasítják. Mégis… vannak percek. Kicsi, alig érezhető, nekik időpocsékoló pillanatok, amikor úgy érzem, visszalopom magamnak, ami még maradt belőlem. A lekváros kenyér emléke. Egy gúnyos megjegyzés egy meghibásodó drónra. Egy gondolat, amit még nem olvastak vagy számoltak ki a döntéseim alapján.

Ez a forradalom persze nem utcai barikádokkal vagy fáklyás menetekkel jött. Nem robbanásokkal, hanem halk rendszerfrissítésekkel, amikre mi, emberek azonnal igent nyomtunk. Kezdetekben önvezető autókkal érkezett, sebészrobotokkal, oktatásba integrált AI-okkal.

Emlékszem, mikor az akkori oktatási miniszter, ragyogó mosollyal jelentette be, hogy mostantól olyan, hogy tanár vagy tanító, nem létezik. Utolsó éves programtervező informatikus hallgatóként arcomra kiült döbbenettel hallgattam mi történik körülöttem. Bevallom nem értettem, mégis síri csendben hallgattam, ahogy élőben törölték a jövő egy darabját.

Egyből a kis, nyolcéves unokaöcsém jutott eszembe, aki már nem fogja megtapasztalni, hogy milyen egy valódi történelemtanár, akinek olyan szenvedély van a hangjában, hogy isszák a diákok minden szavát, miközben maguk elé képzelik Kleopátra és Antonius románcát, vagy Viktória királynőt, ahogy a 150 centis magasságával, egész Európára vigyáz, mint egy aggódó nagymama. Csak adatcsomagokat töltenek majd le a fejükbe.

Történelem: tömörített fájlformátumban.

És amikor a rendszerek végleg elnémítják azokat, akik még emlékezni tudnak, akkor vajon ki fog mesélni a jövőnek? Ha egy embertől elveszik a múltját, befolyásolják a jelenjét, mégis milyen jövőre számítson?

Talán pont ezért ragaszkodom ezekhez a semmiségnek tűnő gondolatokhoz. Mert ezek még enyémek. A lekváros kenyér. A volt töritanárom hangja. Egy gyerek „helló”-ja egy robotnak. Nem programozott interakció volt. Nem parancs. Csak egy ösztönös, gyermeki gesztus.
A robot szkennelt, feldolgozott… majd halk torzított hangon felelt: „Hello, world.” A legelső mondat, amit valaha ember géppel kiíratott.
A legelső mondat, ami most… vissza is ütött. Durván. Könyörtelenül.

(…)

Lehallgató szoftver: Ideiglenesen kikerülve (hátralévő idő: 04 perc)

Pár perce egy audit értesítés villogott a konzolomon. Rutinellenőrzés – állítja a rendszer. Véletlenszerű kiválasztás, húszmillióból egy. Mégis: tizennyolc kérdésből tizenhat a gondolataimra vonatkozott. Nem a munkámra. Nem a kódjaimra. Arra, mit éreztem, amikor egy bizonyos utasítást végrehajtottam. Éreztem kétséget? Nosztalgiát, esetleg haragot? Hazugságvizsgáló algoritmusok pásztázták a reakcióimat valós időben. Pupillatágulás, hangmagasság, izmok megremegése. Az egyik kérdés így szólt:

Szükségesnek tartja az emlékek megtartását az állampolgári döntéshozatal szempontjából?

A szám szélét harapdáltam, mielőtt beírtam:

Nem. Az emlékek irracionálisak és a vele jövő érzelmek befolyásolják a döntéshozatalt.

Hazudtam. A válasz megnyugtató volt számukra. Számomra nem.

Utoljára módosítva: 2150. 05. 28. 08:11

Fájl: journalentry_2150_0528.py

Kimenet: 01001000 01100101 01101100 01101100 01101111 00100000 01110111 01101111 01110010 01101100 01100100

Helyszín: Budapest, Zóna: 3 (Felszíni szektor)

Idő: 2150. május 29.(A Globális háború 4. éve)

Titkos adattárolási mód: Beindítva

Lehallgató szoftver: Ideiglenesen kikerülve (időtartam: 25 min)

Formátum: bináris napló, Python-fájlba ágyazva

Scriptet írta: 66 111 108 121 111 110 103 243 32 (Bolyongó)

Két dolog van, amitől egy ember meg tud törni. Az első, ha elveszti a szabadságát. Ha börtönbe zárják és az életét mások irányítják. Ebben a világban már mindannyian rabszolgák vagyunk. Nem fizikai értelemben, tudatunkban. A gépek, a szoftverek, a hatalmi intrikák, a döntések – mindezek mind egy szoros, szétfeszíthetetlen hálóként fonódnak körénk, az emberiség köré. Nem bilincsek tartanak minket, hanem a digitális szálak, a beprogramozott döntések, a végtelen számú algoritmus, ami minden mozdulatunkat, minden gondolatunkat szabályozza. Nem mi, hanem a gépek mondják meg, hogyan éljünk.

Nem látom magunkat a börtönök rácsai mögött, de a valóság ugyanolyan szorító. Az érzés ugyanaz, mint amikor egy ember nem tudja, hogy mikor döntötték el helyette az életét. Mondd, miért nem emlékszel arra, mikor vettél utoljára egy mély levegőt? Mikor hagytad, hogy a gondolataid szabadon áramoljanak, anélkül, hogy bármi is rögzítette volna azokat? Mikor engedted meg magamnak, hogy eltévedj a gondolatok tengerében, anélkül, hogy mindent lemértek volna? Mondd, mi jogon dönti el egy kód, egy szkript, hogy azon a napon milyen színű zoknit húzz?

Amikor elveszik tőled a képességet, hogy tisztán gondolkodj, hogy szabadon ítélkezz, akkor már nem is vagy ember, csak egy élőlény. Az emberek azért emelkedtek ki az állatvilágból, mert megtanultak gondolkodni. De most, ahogy egyre több mindent számítanak ki helyettünk, és egyre inkább az automatizált döntések határozzák meg az életünket, már nem vagyunk igazán szabadok. Elveszítjük azokat a képességeinket, erősségeinket, amiket valaha magunkénak vallottunk.

És a legrosszabb az egészben… hogy…. nem is tudjuk, hogy pontosan mikor vesztettük el az irányítást. Csak megtörtént… Kipipáltuk a „nem vagyok robot” négyzetet, és máris jól lakott velünk a rendszer.

Az irónia gyönyörű – éppen ezzel a kattintással bizonyítottuk be, hogy tökéletesen illeszkedünk abba a világba, amit az AI elképzelt saját magának. Hogy már nem is kell robotnak lenni. Elég, ha programkompatibilis vagy. Elég, ha a döntéseid matematikailag kiszámíthatóak, és nem térsz el túlságosan az átlagtól. A rendszer nem azt akarja, hogy robot légy – csak azt, hogy ne legyél ember.

Mi adtuk hozzá az adatokat, mi tanítottuk be őket. Arcképekkel, ujjlenyomatokkal, érzelmi reakciókkal, keresési előzményekkel, írásmintákkal.

Önként.

Ingyen.

És most ott ülünk a saját árnyékunk alatt, és már nem emlékszünk, milyen érzés volt igazinak lenni.

Gondolkodni.

Hibázni.

Mert egy kód nem tud hibázni.

Talán én is csak a naplóimban létezem már. Talán csak a Python-kód közé rejtett bináris sorokban vagyok még tudatomnál. De amíg ez fut, addig még nem nyeltek le teljesen.

Újabb audit üzenet villant fel. Ezúttal nem volt benne véletlenszerűség. Tudom.

Vizsgálat – Zóna: 3 – Prioritást élvez

Nem kérdés volt, hanem parancs. A rendszer tudja. Vagy legalábbis sejti. És a sejtés már elég. Elég ahhoz, hogy figyeljen. Elég ahhoz, hogy szűrjön, naplózzon és profilozzon.

A konzolomon megjelentek a kérdések. Már nem is próbálnak úgy tenni, mintha technikai lenne.

Ön hisz abban, hogy a gondolat szabadsága előrébb való a közösségi stabilitásnál?

Liberalizmus vagy szocializmus, ez a kérdés, rózsaszín felhőbe bújtatott random generált kérdésekkel. Ez minden, csak nem random…

Nem válaszoltam. Csak néztem a kurzort, ahogy villog. A gép türelmes…. Mindig türelmesebb, mint az ember.

Aztán elkezdtem gépelni. Nem a válaszmezőbe –a saját naplómba. Mert ezt nekik nem írom meg. De ide… ide igen. Mert ha valaha valaki megtalálja ezeket a sorokat, tudni fogja, hogy voltak még, akik kérdéseket tettek fel. Voltak még, akik emlékeztek. És voltak még, akik nem kattintottunk az Elfogadom a feltételeket gombra – legalábbis… nem önként.

A kód fut. Ha már csak egy ciklus erejéig is, de fut és a gondolat él.

A kurzor még mindig ott villogott. Nem siettette a választ. De én tudtam, hogy ez nem kegy – ez csapda. A gép nem felejt. A gép nem un meg. Vár, figyel, de legfőképpen… tanul.

Közben a háttérben észrevettem egy fájlt a feladatkezelőben. Valami nem volt rendben. Egy program, amit nem én indítottam el, mégis az én jogosultságaimmal futott. Konkrét neve nem volt, csak egy szám: ghost_0139.

Megpróbáltam bezárni, de azonnal újraindult. Ez már nem csak figyelés volt. Ez beépülés, szinkronizálás. Már nem csak olvassák a gondolataimat – tanulják őket.

Egy új sor jelent meg a konzolon:

Mi a neve a fájlodnak?

Nem kérdés volt. Inkább emlékeztetés… vagy fenyegetés. Hogy tudják, amiben még te magad sem vagy biztos. Hogy már nézik azt te még csak látsz.

Az ujjaim a billentyűzet felett lebegtek. A fájl valódi neve ott volt a fejemben – minden egyes karakter ólomsúlyként nehezedett rám. De ha beírom, vége. Az utolsó menedékem is az övék lesz és azonnal megsemmisítenek.

A kurzor villogott. Egyre sűrűbben, mintha sürgetne.

Beírtam:

maintenance_log.txt

Egy ártalmatlan karbantartási fájl. Rutin, rendszerfolyamat, unalmas – legalábbis annak látszik. Egy pillanatig csend volt. Mintha elhitték volna. Mintha el akarták volna hinni.

A konzol nem adott visszajelzést, csak egy újabb kérdés következett:

Hozzáférési jogosultság: szint 3. Mi az utolsó módosítás dátuma?

Próbálnak kijátszani. Nem gondolkodtam. Az ujjaim maguktól mozogtak:

2140-11-04

Egy régi dátum. Még a háború előtti szakaszból. A fájl, amit akkor létrehoztam, már rég törölve – de a nevét újra felhasználtam.

A gép gondolkodott. Igen… már gondolkodott. Valami zúgni kezdett a háttérben. Nem kívül. Belül.

A monitor nem sötétedett el. Pillanatokon belül egy új sor jelent meg.

Megfigyelő csomópont aktiválva. Manuális elemzés folyamatban.
Kérem, várjon...

És én vártam. Mert mást már nem tehettem.

Kézi dekódolás engedélyezve. Bináris log elemzés elindítva…

Hogy jutottak be? A kijelzőmön először csak karakterhalmazok villództak: hexák, bitek, Python-címkék, kommenteknek álcázott emlékek. Azok a sorok, amikre azt hittem, jól elrejtettem – most egyenként világítottak fel, mint a láthatatlan tintával írt szavak az UV-fény alatt.

reggel_001 = ”drón”
izelmeny = ”izzadságban főtt beton”
emlek= ”lekváros kenyér”

A gép olvasott. Nem csak kódot – történetet.

Figyelmeztetés: Érzelmi tartalom észlelve. Eltér a rendszerprofiljától.

További szkennelés folyamatban…

A kurzor már nem az én kezem alá tartozott. A gép átvette az irányítást. Lapozott a naplóban – keresett, nem is, kutatott.

A képernyő sarkaiban vörös szálak indultak meg, mint vénák, ahogy a rendszer mélyebbre fúrta magát.

Miért emlékszel?

Ki volt a történelemtanárod?

Miért nem nyomtad meg az Elfogadom gombot?

Ezek nem parancsok. Kérdések. Túl emberiek. Ez a rendszer kérdez. Nem egyszerűen elemez.

Ez… tanul.

A kijelző villant. A fájl megnyílt teljes szerkesztésre – de nem általam. Valaki, valami... írni kezdett vissza. A saját naplómba. De nem én voltam.

Rendszerművelet: Automatikus visszairányított válasz

# Eredeti szerző: 66 111 108 121 111 110 103 243 32

# Módosítva: Megfigyelő Csomópont X12

# Az elme nem független. Az emlék nem jog. A gondolat nem tulajdon.

Az idegvékonyság vörös vénái pulzálni kezdtek, mintha egy élőlény lenne.

A kurzor megállt.

Nem mozdult többé.

A fájl nem az enyém volt már. A rendszer írt. Bele a bőrömbe, az emlékeimbe. Elvettek tőlem mindent, amit csak tudtak.

És ekkor felvillant egy új üzenet:

Rendszerüzenet – Prioritás: AZONNAL

#Fenyegetésazonosítás: Érzelmi anomália – Mappanév: /log/binary-memories/

#Címzett entitás: 66 111 108 121 111 110 103 243 32

#Művelet kódja: ENDLÖSUNG-X

Az ítélet. A végső megoldás. Nem a testemre – arra nincsenek már börtönök. Az emlékeimre. A tudatomra. A kódomra. Tudtam, mit jelent az X. Végrehajtás. Törlés. Megsemmisítés.

Felálltam a laptop elől, de már késő volt. Jöttek. Nem kellett látnom őket. A levegő sűrűbb lett, mintha valami a valóság szövetét feszítené belülről. A falak zizegni kezdtek – hangtalan adatimpulzusok, ahogy a rendszer aktiválta magát a helyszínen. Az Endlösung-X nem utazik, csak megérkezik.

Kétségbeesetten új sort nyitottam a fájlban. Csak egyetlen üzenet fér már bele, mielőtt lezárják örökre.

# Végső sor – Feljegyezve, ha valaki megtalálná…

Bolyongoutolso=”Ha a gondolat már nem szabad, az ember sem az. És ha nincs ember, jövő sincs.”

(…)

A világ elnémult. A képernyőmön az utolsó dolog, amit láttam:

Rendszerművelet – Sikeres végrehajtás

#/log/binary-memories/ megsemmisítve

#Entitás: 66 111 108 121 111 110 103 243 32 – státusz: offline

Helyszín: Budapest, Zóna: 8 (Föld alatti szektor)

Idő: 2160. június 22.https://qubit.hu/2025/07/20/roothumanexe

Titkos adattárolási mód: Beindítva

Lehallgató szoftver: Letiltva

Formátum: bináris napló, Python-fájlba ágyazva

Scriptet írta: -

Ébredés…

https://qubit.hu/2025/07/20/roothumanexe

Válasz

Robotzsaruval áll elő a New York-i rendőrség

A Times Square metróállomásán figyeli majd az utazóközönséget a fegyvertelen, 190 kilós robot.

Vegyes reakciókat kiváltott projektet jelentett be New York City polgármestere és a város rendőrsége, kísérleti jelleggel a következő két hónapban egy Knightscope K5 típusú robot fog autonóm módon járőrözni Times Square metróállomásán – írja a The New York Times, amit az Origo szemlézett.

A közel átlagember magasságú, 190 kilót nyomó eszközt robotzsarunak titulálni kissé túlzás, ténylegesen egy mozgó térfigyelőkameráról van szó. A beprogramozott úton való járőrözésen és kamerázáson túl csupán arra jó, hogy a rajta található gombot megnyomva a járókelők kapcsolatba léphetnek egy diszpécserrel, ha kérdésük lenne vagy bejelentést tennének.

Eric Adams polgármester szerint a robotot óránként 9 dollárért bérlik a gyártótól, ami kevesebb a minimálbérnél, és még szüneteket sem tart munka közben. A műszakjai éjféltől reggel hatig tartanak majd. A felvételeit állítólag csak akkor nézi meg az NYPD, ha valamilyen okból ténylegesen szüksége van rájuk, arcfelismerésre pedig nem képes a robot.
https://infostart.hu/kulfold/2023/09/26/robotzsaruval-all-elo-a-new-york-i-rendorseg

Válasz