Azt gondolom, hogy az ember hosszú távon ritkán tudja irányítani a saját életét. Soha nem lehet tudni, hogy a múlt vagy a jelen eseményei mikor értékelődnek át, és azok hogyan befolyásolják a jövőt. Nem lehet tudni, hogy az egykori történések az idő múlásával jó vagy rossz emlékké válnak.

Lassan már negyven éve annak, hogy kedves általános iskolai osztálytársnőm gimnáziumi ballagására készültem. Mivel már hónapok óta nem találkoztunk, és telefonon sem beszéltünk egymással, szerettem volna meglepni őt a váratlan megjelenésemmel. Ő Kőbányára, a László Gimnáziumba járt iskolába, míg én Pest másik szegletében, Újpalotán diákoskodtam. Szóval igazán jó ötletnek tűnt. A ballagási szokásokról ugyan nem tudtam sokat, de azt igen, hogy ilyenkor kedvességből illik a ballagónak virágot vinni. Sajnos addig halogattam a virágcsokor-vásárlást, hogy mire észbe kaptam, bezártak a virágboltok a környéken. Ki kellett valamit találni, hogy honnan fogok neki virágot vinni. A ballagás napján a gimnáziumhoz közel, a kőbányai Pataky István téren ténferegtem, amikor megláttam, hogy a Pataky Művelődési Központ (ma: Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ) parkjában van egy emlékmű, amit valamilyen kiemelt alkalomból éppen akkor koszorúztak meg és tele van friss virággal. Nos, megszületett az isteni gondolat, miszerint biztosan úgy sem veszi senki sem észre, ha elveszek a talapzatról néhány szál virágot. Úgy is lett. Az 1956-ban újra felállított, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotta Szovjet-magyar barátság emlékművéről elcsórtam pár vörös és fehér szegfűt. Igen ám, csakhogy a kezdő és amatőr tolvajok gyakran lebuknak. Velem is ez történt, épphogy csokorba rendeztem a virágokat, amikor a bokrok mögül megjelent „Holocska rendőrszázadoselvtársbácsi” és rögtön igazoltatott, mondván, ő pontosan látta, hogy mit csináltam. A történet vége az lett, hogy lógó fejjel vissza kellett tennem a virágokat a szoborhoz, ráadásul lekéstem a ballagást is, kaptam egy rendőri figyelmeztetést, valamint 2 évig ki lettem tiltva Kőbánya centrumából, amiről pár hét múlva írásbeli hivatalos értesítést kaptam. Azért meséltem el ezt a történetet, mert az élet fintora úgy hozta, hogy 38 év után, tegnap, június 27-én, az a megtiszteltetés ért, hogy Kőbánya díszpolgárává választottak.

Kőbányán születtem, de Pestszentlőrincen töltöttem gyerekkorom jelentős részét. Ott jártam általános iskolába és ott voltak a gyerekkori barátaim. Noha Lőrincen voltam általános iskolás, bölcsödébe és óvodába is Kőbányára vittek a szüleim. Emlékszem majdnem az összes óvodás csoporttársam teljes nevére, bár többségükkel azóta sem találkoztam. Arra is emlékszem, hogy kommunista szombatonként a szüleimmel együtt fásítottuk az akkor megújuló Barátságparkot (a mai neve: Óhegy Park), és hogy a vállalati brigádok versenyében közösen alakítottuk ki a Komszomol sétány arculatát (a mai neve: Dér utca). Persze én 5-6 évesen inkább csak rohangáltam az ásók és gereblyék között. Pár évvel később a Kőbánya moziban láttam az Elza és kölykei című természetfilmet, aminek a története nagy hatással volt rám. 15-16 évesen sokat jártam koncertekre a kőbányai Csajkovszkij Parkba vagy az Ifi házba. A nyolcvanas évek közepén az első komolyabb zenekarommal, az Udvari Bolondokkal is a kőbányai EVIG Művelődési házban próbáltunk, majd az egyik május elsején a kerület Újhegy parkjában adtuk az egyik koncertünket.

Pest számos kerületében laktam az elmúlt negyven év alatt, és gazdag zenész pályafutásom sokszor messzire vitte az utam a kerülettől, de a kalandok végével valahogy mindig Kőbányán kötöttem ki, és szerintem ez már így is marad. Köszönöm a megtisztelő elismerést és azt, hogy olyan ismert és köztiszteletben álló személyek névsorába választottak be, mint Szász Endre, Hofi Géza, Varnusz Xavér, Ütő Endre, Horváth Charlie, Cserháti Zsuzsa vagy Rost Andrea és még sokan mások.

https://www.facebook.com/tamas.aszabo.3/posts/pfbid09pGUjijqwRZ6C3eq26e3hY3sVnw3QmMumz7Xk7ct7iB2ZJVoQUqjzjt23xdh6ocml

Válasz