Sokat ad, ha valaki a kezembe nyom egy narancsot: Kenderesi Gabival, a Kampec Dolores zenekar énekesnőjével önazonosságról, színpadi jelenlétről és gyógyító szövegekről beszélgettünk | 2024. június 18.

A Kampec Dolores 1984-ben alakult, és semmi máshoz nem hasonlítható hangulatot hozott a hazai underground zenébe.

Beszélgetésünk apropója a Rocktörténeti képregény második része, amely a ’80-as, ’90-es évek alternatív vagy underground zenéjével foglalkozik, ezért pár képkocka erejéig ti is felbukkantok benne. Milyen volt akkoriban a Kampec Dolores a többi alter zenekarhoz képest?

Igazság szerint sosem vizsgáltam ebben az egészben a mi helyünket. Voltak az úgynevezett nagyok, akik kicsivel idősebbek is voltak nálunk, és hamarabb kezdtek alkotni, például az Albert Einstein Bizottság, az URH, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó vagy a Balaton – remélem, nem hagytam ki senkit. Akkoriban mindenki kicsit más volt, és ez így volt jó. Mindenki akart valamit, és ezért zenélt, énekelt, írt szövegeket. Ezért mentünk a színpadra. Ugyanakkor nyilván a közös, kozmikus életérzés is megvolt – hiszen emiatt olvasunk verseket, szeretünk bele dalokba: ez az „egy pillanatban dobbanó lelkek közös mámora”. Valaki megírja, amit érzünk, vagy amit akár talán mi is megírhattunk volna. Tele voltunk kreativitással, öröm volt az együttlét, és együtt akartunk valamit létrehozni. Nem az ész, hanem a szív útján mentünk.

Te nem énekeltél előtte zenekarban. Miért alakult mégis úgy, hogy te lettél az énekesnő?

Eredetileg Szini (Szini Ildikó – a szerk.) volt az énekes-gitáros, és ő a saját dalait énekelte. Nem énekesnőnek csatlakoztam. Barátok voltunk, így én is beálltam egy kis, szinte játék hangszerrel. Aztán a próbákon, a közös zenélések során dallamok szólaltak meg bennem, belőlem, ezért a mikrofonhoz álltam. [...]

Miért éppen Kampec Dolores? Mit jelent számotokra a név?

Spontán jött. A kampec jiddis szó, azt jelenti, vége, a dolores pedig latinul fájdalmat jelent, de spanyol női név is. A régi magyar világban azt jelentette a kampec dolores, hogy „vége a fájdalmainak”. Általában akkor mondták, amikor valaki eltávozott ebből a földi világból. Fassbinder Veronika Voss vágyakozása című filmjét néztük Csabával (Hajnóczy Csaba, a zenekar gitárosa – a szerk.), és a filmben elhangzik ez a mondat. Így lett ez a zenekar neve. Nyilván ha bármivel azonosulunk, akkor a fájdalom vége üzenetével, nem pedig a földi lét végéével. Nem az utóbbi a hangsúlyos.

A nevetek elég találó, hiszen a zenétek gyógyít. Volt bennetek gyógyító szándék?

Minden zene gyógyít. Ha nagyon szomorú vagyok, akkor két dolgot csinálok: vagy elkezdek énekelni, és kiéneklem magamból a fájdalmat, vagy táncolok. Mind a kettő csodálatos. Elmondhatatlanul jó és természetes, ahogy áthangol. Gyógyír. Ha a mi zenénk is az, annál nincs is jobb.
https://kultura.hu/kenderesi-gabi-kampec-dolores-interju/

Válasz