84shimin | Apr 28, 2011
https://www.youtube.com/@84shimin

Csongrád(1990)
___

Gasner János (1955–2009) a magyar alternatív rock egyik legjelentősebb gitárosa, a budapesti underground jellegzetes figurája, sokoldalú zenésze. Számos zenekarban szerepelt meghatározó tagként, zeneszerzőként, emellett performer, grafikus, színházcsináló, valamint a Tibetet Segítő Társaság tagja volt.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gasner_J%C3%A1nos
___

Gasner János 70 – Egy szellem idézése | 2025.05.11.

Gasner János ma lenne hetvenéves. Ha rövid titulust kellene a neve mellé illeszteni, akkor az így hangzana: a Sziámi együttes zeneszerző-gitárosa. Ez önmagában sem kevés, de ha pontosabbak akarunk lenni, akkor tegyük még hozzá: és ennél sokkal több is, hiszen ezer szálon kapcsolódott a budapesti zenei és szellemi élet lüktetéséhéz. Az egyik legizgalmasabb magyar együttes, a Sziámi mellett az Európa Kiadó, az Új Nem, a Paleo Acid, az Escurial Quartett zenekarok kreatív alkotója volt, egy olyan erős világgal és minőséggel bíró sokoldalú művész, akinek valóban a legnagyobbak között a helye. Egy önálló és kiteljesedett zenei univerzum, a hangok között tévedhetetlen iránytűvel tájékozódó kalandor. Lehetne folytatni a sort, de a nagy szavak helyett jobban illik hozzá az, aminek Tricepsz nevezte: a csöndes gitáros. Gas személye és zenéje sokunkra nagyon mélyen hatott. A következő oldalakon olyanok idézik meg Jánost, aki ismerték, értették, szerették őt.

Kedves szellem! Miért állsz ellen? Az a dolgod, hogy megjelenj.
Füstből, csendből, félelemből. A szoba sarkából várunk.
Magunk vagyunk.
Jöjj!

(Sziámi – Kedves szellem)
https://www.youtube.com/watch?v=G_edMbSG-Ws


Menyhárt Jenő (Európa Kiadó):

Jánost én ismertem meg elsőként abból a körből, akik aztán később játszottak vele. Pápán voltam katona, ahol a laktanyán belül volt egy kultúrterem egy-két Jolana-gitárral, és ha nagyon unatkoztak a katonák, akkor ott gitározhattak egyet. Volt itt egy kultúrhonvéd, ő volt a Gasner János. Megismerkedtünk, szimpatikus fej volt, elkezdtünk együtt gitározni, de nem tudtunk közös nevezőre jutni, mert ő blues-gitáros volt akkor még, én meg a punk dolgokat akartam játszani, de azért valamiféle barátságba keveredtünk, sokat beszélgettünk zenéről, de leszerelés után nem találkoztunk. Aztán évekkel később, úgy ’83 elején, ahogy megyek a Bartók Béla úton, szembejön János. Üdvözöltük egymást, és hívott, hogy menjünk be egy sörre a Mészölybe. Mondta, hogy volt URH-n, meg Európa Kiadón, és neki nagyon tetszik a Dönci játéka, szívesen lejönne egy próbára megnézni, meg megismerkedni a Döncivel. „Hát – mondom – gyere, de hozzál gitárt is”. Lejött. Akkor már Robert Fripp-stílusban játszott, aki nekem a kedvenc gitárosom volt, és ráadásul nagyon passzolt abba, amit csináltunk. A próba végére világos volt, hogy akkor itt most ezt újra kell gondolni, mert a Jánoson is látszott, hogy nagyon szívesen jönne. Döncivel mindjárt egymásra találtak, csakúgy, mint a zenekar többi tagjával, úgyhogy belépett az Európa Kiadóba.

A legszorosabb munkaviszonyban a Szavazz rám! lemez készítésekor voltunk egymással, ott a zenét tulajdonképpen mi ketten csináltuk, így eleve megnyílt a tér a Jánosnak. A hangszerelés egy jelentős részét ő végezte és fogta össze az anyagot, éjszakába nyúlóan kottákat készítettünk meg vitatkoztunk, hogy mi hogy legyen.

Ő nagyon dallamérzékeny gitáros volt. Ezt nem keverném össze a dallamossággal. Nagyon egyéni dallamokat és szólamokat tett bele a zenébe, amihez azok nagyon sokszor nagyon sokat hozzáadtak. Én ezt szerettem a legjobban, és ez teljesen egyéni volt benne. A fúvós szólamokat együtt csináltuk, és azokban ő nagyon benne van: hihetetlen módon vannak betéve a dallamai az ének mögé, meg mellé, de ezek nem a kiszámítható kis közjátékok, amikről azt gondolja az ember, hogy „hát igen, ilyet szoktak játszani”, hanem merész és sokszor nagyívű, finom és váratlan dolgok.

Egyénien szólt a gitárja is, mert citerahúrok vagy valami nagyon laza húrjai voltak. Különben ez szerintem pont erre ad elsősorban lehetőséget, mert az akkordok beütésénél ezek a húrok nem jöttek volna jól. Ezzel is ő eleve arra rendezkedett be, hogy majdnem mint egy hegedűs játszik be dallamokat, és ez tényleg nagyon sokszor nagyon jó volt. És a Sziámiban is ott van egy csomó ilyen nagyszerű melodikus része. Úgyhogy én ezt érzem az ő gitározása fő erényének.

Szerintem ő nagyon jól érezte az egyensúlyát annak, hogy egyszerre pepecselt is, meg engedte az ösztöneit is szabadon. Valahogy érezte, hogy ez akkor lesz jó, hogyha nem billen el valamelyik irányba, tehát ha nem lesz túl szöszmötölős se, meg nem is csak az első lendületből jön. Tulajdonképpen mind a kettő rendelkezésére állt, és hol az egyik működött neki jobban, hol a másik, és ezt így igazgatta.

A Szavazz rám! idején éreztem, hogy van egy váltás általában a zenében és a kultúrában. Hogy most egy másik korszak fog következni. Ami jó, az máshogy lesz jó, mint ahogy eddig. Keresgéltem ezt az utat, és szerintem a János is ösztönösen ment ebbe az irányba. Tehát az volt a jó a mi találkozásunkban akkor, hogy egy picit ő is olyan irányba kutakodott, amibe én is lépegettem. Ő Prince-t hallgatott akkor sokat, meg ezt a szofisztikált tánczenét, én ugyan más irányban, de magam is pont keresésben voltam, így a saját zenei világunkon átszűrt együtt-kutakodás eredménye lett ez a lemez. Megírtuk az anyagot, felvettük és az azt követő turné lezárultával véget ért Jánossal az aktív közös történetem.


Kiss Llászló (ex-Európa Kiadó):

Gasi

Nem volt egyszerű vele dolgozni. Hihetetlen állhatatossággal kereste azokat a dallamokat, harmóniákat, megoldásokat, fordulatokat, amiket még soha senki nem talált meg. És ha az ember megelégedett bármi kevesebbel, jellegzetes fintorral csóválta a fejét, és csendben mormogott valamit csakúgy magának.

Azt mondta: a dallamok (és minden, ami alkotnivaló) ott van fent a levegőben, csak fel kell nyúlni érte. Jó, mondtam, tényleg tele a levegő dallamokkal, de nem olyan egyszerű azokat levenni, amik tényleg jók. Ő viszonylag biztos kézzel választott, ritkán tévedett.

Jenő barátom katonatársa volt, úgy ismertem meg, a Gerő Andrissal (az EK első billentyűsével) zenélgettek együtt valami laktanyában, aztán a Jenő egyszer elhívta az EK-ba gitározni – akkor a Dönci mellé. Nehéz ügy, két szólógitáros, ennyire különböző zenei attitűddel, történelemmel és technikával, de megcsinálták, nem elviseltek egymást, hanem tisztelettel és valódi nyitottsággal megtaláltak a módját, a hangzást, a harmóniát. És ebben a Jánosnak volt nehezebb dolga. Ő hegedűhúrokat használt, amikkel szinte hegedűszerűen kellett intonálnia. Ez szólisztikusan viszonylag egyszerű (már akinek egyszerű), de egy másik, inkább temperált szólammal együtt szólni, én azt hiszem, nagyon nehéz lehet.

Egyszer csináltunk egy közös kiállítást a Víztoronyban a Margitszigeten. A János apró biszbaszokból rakta össze a képeit – elektromos alkatrészekből, talált, felismerhetetlen eredetű darabokból, ki emlékszik má, miből még, kvázi 3D-montázsokat rakott össze – ott, a helyszínen. Ahogy a csigalépcső vezetett fölfelé a toronyban, én az ablakokra raktam a kinagyított diáimat, ő meg az ablakok között a falra, és ahogy kész lett, láttam, hogy odafigyelt arra, hogy én mit raktam fel, és úgy improvizalta a képeit, hogy abból valami extra jöjjön ki.

Óriási fickó volt, ha leült vele az ember egy pohárra, és belelendült, végeérhetetlen mondatok jöttek, és ha arra vártál, hogy majd, amikor levegőt vesz, akkor majd te jössz, hát, hiába vártál, János tévedhetetlen tempóérzékkel kezdte azonnal a következőt. Így aztán az ember figyelme persze el-elkalandozott, de ez a legkevésbé sem zavarta a Jánost.

Óriási fej volt a sok másik óriási fej között.


Másik János (ex-Európa Kiadó):

Az undrerground egyik legfontosabb zenész-zenészeként gondoltam rá, tartottam számon akkoriban, a 80-as évek elején-közepén. Az Európa Kiadó zenekarban játszottunk együtt, és az idő tájt előfordult, hogy bizonyos darabokban hangszereket cseréltünk, talán így lehetett, hogy szóba került Gas gitárjának különös hangolása, az ő üres gitárhúrjait végig pengetve nem egy tisztára hangolt E,A,D,G,H,E hallatszott, s emlékeim szerint egy rövid és némiképp tréfás beszégetés alapján vált világossá, hogy János játék közben a meglehetősen laza húrjait ide-oda tologatva intonálja a neki megfelelő tisztaságúra a hangokat, vagy akár az akkordokat is. Egy szó mint száz, briliáns muzsikus volt, kedvelte a meglepő és váratlan zenei ötleteket. A humora is harmonizált a zenei megnyilvánulásaival: egyik próba szünetében azt fejtegette, hogy mi, „egyszerű” zenekari tagok lényegében hiába hordjuk össze a jobbnál jobb zenei ötleteinket, a közönség az egész produkciót úgy éli meg, hogy mindazt, amit hall, az egészet Jenő hozza létre, egyedül.

Nemcsak a gitározást művelte felsőfokon, a Városbujócska filmzene felvételeire vittem azt a laza szövetű darabot, amelyet Joe Dissou énekelt, abban Gas dobolta az egészen egyszerű, mégis rendkívül szuggesztív ostinátót. Játszottunk még az EK-n kívül session-ökön, van még egy nagyon jó videó, a Ráday klub egyik szilveszteri bulija, Gazsi Zoltán videója, az brutális: Gas dobol, én basszusgitáron játszom, aztán hangszereket váltottunk. Azt, hogy a képzőművészet és a színház világában is érintett, később tudtam meg.
https://youtu.be/ZWWkq_X1Fdc?t=1759

Az EK-ban együtt töltött idők után ritkábban találkoztunk, de ezek a rövidebb együttlétek is emlékezetesek számomra. Egy animációs projekt zeneszerzőjeként és talán producereként elhívott rappelni, akkor csodálhattam meg a Vörösmarty tér alatti lepukkant pincében berendezett fantasztikus studióját. A zenei klubok bárpultjánál alkalmanként váratlanul összefutva János általában elkezdte kibontani az őt épp foglalkoztató különböző zenei témájú gondolatait, mintha épp régóta egy beszélgetés közepén lennénk.

Korai halálával egy rendkívül tehetséges kreatív művészt vesztett el az alternatív világ.


Vető János (Hymnus, Apropó Film Fotó Rajzfilmzenekar, Trabant, Európa Kiadó):

Az első, ami eszembe jut a Jánosról, hogy szalad hozzám a Zátonyi Joker (Zátonyi Tibor – Spions), hogy hallottam-e ezt a gitárost? Mondom neki, nemcsakhogy hallottam, hanem ő az én gitárosom. Nagyon tetszett, ahogy gitározott, nem sportgitáros volt és nem katona. A hangokkal dolgozott gitáron keresztül és nagyon egy húron pendültünk. Az első pillanatra összebarátkoztunk, és jött hozzám a bőrönd-szintetizátor gitárjával és egy nagy, 120-wattos Roland Jazzmaster hangfallal – busszal, metróval cipelte hetente kétszer, csak hogy egy kicsit okítson. Én nagyon hülye vagyok és lassan tanulok, de olyan szépen, türelemmel tanított engem gitározni, és annyi mindent elmesélt a zenéről. Így fényesedett ki a barátságunk, és amikor látta, hogy mivel foglalkozom, azonnal felajánlotta, hogy ő azt ki tudja nekem nyomtatni, így nagyon elkényeztetett pozícióm volt ebben a barátságban.

Mindig nagyon szép lányok voltak körülötte – az is jó volt. Meg azok a hegyes metszőfogai… olyan volt, mint egy vámpír, egy jóságos vámpír. Elképesztő lassan tudott beszélni. Olyan lassan szerintem senki nem tud beszélni.

Volt egyszer egy koncertünk Pécsett, ahol azt mondták, hogy az utolsó zárja majd be az öltözőajtót. Mikor hívtak, mind felpattantunk a színpadra, a Frédi (Járai Alfréd), mint utolsó bezárta az öltözőt, lement a koncert, de kurvásul hiányzott a János, nem értettük hova lett, de hát a fesztivál fegyelem… Kiderült, egész idő alatt dörömbölt az öltözőajtón, mindhiába, be lett zárva szegény, és a koncert lement nélküle. De nem volt harag, azon is egy jót nevettünk.

A margitszigeti víztoronyban volt egyszer egy kiállításunk a Zuzuval, de valahogy nem lett volna elég festményünk, úgyhogy én lobbiztam, és így meghívtuk végül a Kiss Llacit és a Gasnert is. A János gitárskálákat csinált kétfilléresekből: az összes létező skálát felapplikálta és kifestette.

Olyan színvonalon telepatikusan harmonikus volt a kapcsolatunk, hogy ha mondjuk váratlanul hazajöttem Magyarországra és elmentem bárhova, akkor ő rögtön ott volt, és rögtön lett egy zenekar abban a pillanatban, és nem kellett próbálni, meg ilyen hülyeségek, hanem az rögtön élt. Ezt nem lehet bárkivel csinálni. Együtt muzsikálni mindig fergeteges volt, mert nem tudtál olyan hülyeséget csinálni, hogy ő abból ne varázsolt volna azonnal valami rendet, sőt egy még magasabb fokon. A Másik János és a Magyar Péter tudta még ezt. Neki lehetett támaszkodni, ezért iszonyú nagy biztonság volt vele együtt fellépni. Ez egy nagyon intenzív korszak volt, minden nap jött valami csodálatos új.

Írtam a halálakor egy dalt a Jánosról, és a Corvin Tetőn a Müllerhez felkérdezkedtem a színpadra. Hajthatatlan voltam és vonakodva, de végül is felengedett. Ott elénekeltem, Az élet beint a címe.
https://youtu.be/G0GFZKkiu5c

Iszonyú békés fej volt, nagyon szerettem őt.


Kiss Kata (ex-Sziámi):

Hát igen. A János. A Gasner.

Még mielőtt egy zenekarba, a Sziámiba kerültünk volna én már ismertem. Az akkori barátom és későbbi férjem, a Kiss Llászló az Európa Kiadóban zenélt, és én lejártam a próbákra a Bercsényibe.

A Gasnert a félhomályos pincehelyiségben nagyon szépnek láttam. Mint egy görög Isten. Dús fekete haj. Markáns orr, cizellált arccsontok. Ahogy játszott, a száját mindig lebiggyesztette. Nem tartotta, fogta a gitárját, egy volt vele. Azt gondoltam, ezt a pasit semmi más nem érdekli, csak a hangszere.

Később, mint a Sziámi vokál-énekesnője egy zenekarba kerültünk. Nagyon komoly volt, féltem tőle. Volt egy mozdulata, amikor a haját a homlokából hátravetette és felnézett. Ezt nem felejtem el.

A Sziámi-próbákon nagyon szigorú volt, ha jól emlékszem, nem nagyon lehetett ellentmondani neki.

Velem soha nem beszélgetett. A Kinizsi udvarban volt egy koncertünk, és elég kicsi volt a szinpad. Ahogy éneklés közben hátraléptem valószínű útban lehettem neki, mert jó erősen hátbavágott a gitárjával. Megszeppenve vonultam félre.

A nyolcvanas évek közepén Amszterdamban felvettünk két Sziámi-számot angolul. Ekkoriban Müller Péter ott élt, és mi nagyon limitált létszámmal kimentünk a stúdióba. Kiss Lacival stoppoltunk Budapestről és egy foglalt házban laktunk, míg egy reggel meg nem jelent a tulajdonos és nekünk gyorsan távoznunk kellett.

A Gasner írta a zenét és ő játszotta le az összes tracket, minden hangszert, még dobolt is. Ha jól emlékszem ő volt az egyetlen zenész. Péter énekelt, én vokáloztam. Rekord gyorsasággal vettük fel, nem volt meglepő, hogy János a keverést is végigvezérelte. Visszaemlékezve ma, bár az angol szövegek nem voltak éppen tökéletesek és az akcentusunk is hagyott maga után kivetni valót, mégis zseniális két szám volt. Talán a Müllernek még megvan valahol.

Minden zenekarban voltak ellentétek, veszekedések, szakítások, majd feloszlások, én igyekeztem ezekből kimaradni.

Nekem János egy zseniális zenész volt, bár emberként nem ismertem meg az évek alatt. A szememben a megközelíthetetlen hideg Fekete Gyémánt volt.


Tarján Györgyi (ex-Sziámi, színésznő):

János földöntúli jelenség volt, aki egy macskát gondozott vagy fordítva… Zárkózott.

Ehhez a „Gasner – zenéjéhez” tartozott, hogy volt egy Hieroglifákkal vagy rovásírással tele TITKOS füzete, amibe írnia kellett. Ő, a János maga nem értette mit ír abba a füzetbe, de írnia kellett. Nekem azt mondta, senki nem tud róla. Kérdeztem… dalok? zene? Azt mondta nem, Jelek, amelyek biztos egyszer megmutatják magukat… Üzenet…?

Sokszor időt nem érezve hajnalig próbálhattunk… Mert utána valami 8. kerületi piacon ettünk hajnali 4-kor bablevest meg frissen sütött dolgokat.

JÁNOS… Gasner – Nem létezett más, mikor próbáltunk, ahogy pengetett, csak Az a Zene. Az Ő sajátos ritmusával, dallamaival, aszimmetrikus, de… valami földöntúli, mégis nyers és kemény lett belőle. A Péter zseniális szöveg-ritmusai beleilleszkedtek, s belőlem is más: nyers hang és szöveg jött élő, ami áradt velük együtt valami más dimenzióban. A lányok, mint angyalok és a többiek.

Mindig egyszeri és megismételhetetlen, de örök született. A Jövő világi hangja volt.

Még jó, hogy megmaradt, Péter összetartotta.


Müller Péter Sziámi:

2007. Megcsináltuk a világrekord-döntést (A világ leghosszabb koncertje – Guinness), lányok és sportos fiatalok dőltek ki a Sziámiból jóval a vége előtt. Amikor teljesítettük a 48 órát, a gitáros, aki egyben szerzőtársam is volt a dalokban, ahelyett, hogy diadalordítással abbahagyta volna, dobot ragadott a kezébe, és még egy órán keresztül zenéltünk. Azért kellett megtennünk ezt a gesztust, mert a kiadónk kérte, hogy álljunk elő valami kreatív ötlettel az új lemez (Fogjad már meg!) népszerűsítésére, mert nekik nem telik marketingre. Az egyórás gratis-bonus ráadás talán nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a siker és nem a gázsi motivált minket akkor se. Volt már mögöttünk pár hosszabb próba addigra, amit annyira élveztünk, hogy nem néztük az időt. Jánossal sokat balhéztunk, általában egyetlen dolog miatt, amit nem írok le most. Akik ott voltak tudják, mint ahogy nyilván azt is, hogy mindig megpróbáltuk megvédeni a másikat saját magától. Teljes szeretetben.

A zenekar neve, a „sziámiság” a vele közös munkában kapott igazi értelemet, az alkotói egymásrautaltságban, az összenőtt ikrek együttmozgásában, az élő alkotásban. Tökéletesen ismert, értett, inspirált – ha elég vörösbort ittunk, ő is ilyesmiket mondott nekem egy-egy verhetetlen dal megszületésekor. Nagyon örültünk, ha tudtuk, hogy jót és egyedit sikerült létrehoznunk. Minden szám más volt, máshonnan jött (nem véletlen, mert mindketten rengeteg stílust, műfajt ismertünk és

szerettünk, és imádtunk is lubickolni bennük), de hangzásban és mentalitásban mindegyik eltéveszthetetlenül GAS-IMÁZS-os volt. Így hívtuk kettőnket titkos művésznéven. A halála után most először ültem le, és hallgattam végig egyben mindent, amit együtt csináltunk az Előrelátó Csecsemő-től Az Isten álljon meg!-ig. Hatalmas, tévedhetetlen tehetségű zenész volt. Hozzá végtelenül szerény a munkában (soha nem magyarázott, okosított, fölényeskedett), szívderítően fanyar humorral- iróniával, csodás, szelíd szenvedéllyel nyilatkozott meg. Szabadidős alter zenészek voltunk, mindenki dolgozott mellette, de igyekeztünk, hogy sok szabadidőnk legyen, mert imádtunk együtt lenni, mámoros dolog volt így dalokat szerezni. A zenészekből a próbákon váratlan, rejtett képességek és ötletek bontakoztak ki a vele való együttjáték hatására.

Hihetetlen füle és ízlése volt. Emlékszem egy apró győzelemre: a kiadó nagyon szerette és dícsérte az elkészült lemezt, aminek hangmérnöki-produceri munkáit is teljes egészében ő végezte nagyon egyszerű, olcsó eszközökkel és Horváth Bálint kollegánk segítségével. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy a mastering egy erre szakosodott profi stúdióban készüljön, erre nem sajnáltak komoly pénzt áldozni. Elleneztük, de nem vették figyelembe. Annyit kértünk csak ezután, hogy hadd csináljon János is egy mastert. Amikor elkészült a két verzió, összeültünk egy vakhallgatásra (úgy füleltük meg a két mastert a kiadó embereivel, hogy nem tudták, melyik honnan jön). Komoly elégtételt jelentett, hogy minden szám után egymás nyakába borulhattunk: mindegyiknél János munkája nyert a „profikéval” szemben.

Nagyigényű munkánk volt a Seress Rezső-dalok feldolgozása, amivel az első Gödör Klubot (jelenleg már Akvárium) nyitottuk. Ugyanennyi munkát szenteltünk a világ legszomorúbb és legizgalmasabb zenekara, a Joy Division top 15 dala előadásának, amiből csak néhány koncert született, de így is bőven megérte a metamorfózis. Tudnék egy kisebb könyvet írni róla, meg is érdemelné, de a történet legjava annyira magán, hogy az óhatatlanul kegyeletsértő kéne legyen. Élőről jót, vagy majdnem semmit. Bármilyen rossz közhely, mégsem szégyellem leírni, hogy a mai napig él, itt van velem. Sziámi iker, aki hozzám nőtt. Titkolta, hogy beteg, nem kímélte magát, nem számított arra, hogy lesújt rá egy villám. Én még kevésbé. Utolsó veszekedésünkben, ahol az is elhangzott tőlem, hogy esetleg nem kéne együtt folytatnunk (hülyeség lett volna!), azt kiabálta, hogy „majd meglátod, nélkülem nincs Sziámi zenekar”. Mire én: „dehogy nincs, még jó hogy van, volt is már egyszer!” Amikor meghalt, megfogadtam, hogy nem lesz. Legyen igaza… Csak a gyászévek lejártával került bele újra a Sziámi a nevünkbe – a személynevem formájában, jól elkülönülően. Legalább ennyi járt. Köszönöm, drága János.


Várnagy Tibor (Gas barátja):

A legkorábbi emlék – miközben színpadon, koncerteken, kiállítás megnyitókon nyilván korábban is láttam –, hogy ő 1986 tavaszán a korabeli Fővárosi Tanács (ma Főpolgármesteri Hivatal – Városház utca) alagsorában, mint nyomdász dolgozott. Persze, hogy azt akkor hivatalosan minek hívták, vagy milyen beosztás lehetett, nem tudom. Annál kevésbé, mert én se hivatalosan jártam ott, hanem egy szamizdat státuszú kiadványt szerettem volna, ha kinyomtat nekem. Nem tudom milyen gép volt az, de elég gyatra minőségű ahhoz képest, hogy az enyém tele volt fotókkal, viszont egy picit mégiscsak szebb, meg jobb volt, mint a fénymásolat. És aztán még a nyár folyamán is vittem hozzá egy ilyen anyagot, amit ő megfizethető áron sokszorosított.

Ezt követte a rákövetkező évben Ujj Zsuzsi kiállításának nyitó koncertje. Akkoriban én voltam a Liget Galéria vezetője, és Zsuzsi emlékezete szerint lehetett benne valami közvetítői szerepem, hogy ez az őt akkor ad hoc kísérő zenekar összeálljon, mert Gast és Vetőt ő korábban személyesen nem ismerte.

1988- július 29. – augusztus 12. között pedig bemutattuk a Ligetben Gas kiállítását. Műfaj tekintetében kép-kollázsok voltak, azzal a címmel, hogy: „FÉMKÉPKIÁLLÍTÁS/RUBBISH IMAGES” BY UFO GAS


Varga Orsolya (ex-Európa Kiadó, ex-Sziámi andFriends, Kamondy Ági zenekara):

Az Európa Kiadóban dolgoztunk együtt, 1988-89 között. A ’89-es Szavazz rám! lemezen már én is közreműködtem, akkor ismertem meg a zenekart és a hangszerelést illetően a Gasner nyomta rá zenei bélyegét erre a lemezre. Még volt szerencsém feljátszani a stúdióban zongoraszólamokat, Gasi ott helyben két perc alatt megírt bizonyos szólamokat, elképesztő zenei tudása volt. Stúdióban remek zenész volt, koncerten visszahúzódó. Emberileg kevéssé ismertem, viszont ami most eszembe jut róla, az egy jelenet, ahogy szalámit szeletel a hangmérnökünk kék Daciájának a motorháztatőjén Gdańsk felé félúton – ugyanis ott koncerteztünk –, és amikor az autó tulajdonosa azt kérte, hogy mégis ne nyiszálja már a tök új kocsi fényezését, akkor a Gasner csak annyit mondott: „nem tudod, mi a rock and roll„.


Papócsi László (ex-Sziámi, ex-Vidámpark, Lidérc):

Volt egy zenekarunk még a gimis években, ’86-’87 körül, és énekest kerestünk: a Moszkva téren egy ilyen cédulás-letépős módszerrel. Az én számom volt megadva, és egyszer csak csörög nálunk a telefon, fölkapom, és beleszól egy hang, hogy „Müller Péter vagyok”. Épp akkor jött haza Hollandiából, és hogy ő meg pont zenekart keres. Mondtam, hogy rendben van, jöjjön el próbára, meghallgatjuk. (nevet) Ő hozta le a Jánost, akkor ismertem meg.

Sokszor 5-6 óra volt egy próba és abból mondjuk 4-5 a Péternek meg a Jánosnak a vitája, bár inkább ilyen gondolatébresztő, innovatív beszélgetésnek, játéknak mondanám. A zenészek tudták azt, hogy azért a Péter a szöveg, a János meg a zene oldaláról nagyon erős, és megéri kivárni ezeket a hosszú vajúdásokat.

A Jánosnak tulajdonképpen minden hangszerhez megvolt a tehetsége, a zenét mindenféle spektrumon keresztül futotta, érzékelte vagy csinálta. Sokszor dobolt, mert a ritmusérzéke szerintem kivételes volt. A Szántó Zolitól kölcsönkapta a Roland R8-as dobgépet és tök jól kitanulta a programozását, a Sürgős Reinkarnáció lemezen végig ez hallható. A gitározásában is a ritmusosság, a szokatlan ritmusok nagyon benne vannak. Nem ez a Dönci-féle nagyon odaszólós, nagyon pregnáns, erőteljes gitárjáték volt, hanem egyrészt ritmikus, másrészt meg szólamcentrikus. A hangszerelési ötletek, meg a dalok felépítése az, amiben szerintem egyedi volt. Sok Sziámi-számban van egy csomó saját ötletem – feltételezem amiatt is maradtam a zenekarban, mert valamennyire a Jánost ezek inspirálták –, de ő nyilván önmagával működött a legjobban és nagyon jó volt az, amit csinált, de hát egy élő zenekarban nem lehet öt Jánost összerakni. Úgyhogy ezért nekünk lényegében az volt a feladatunk, hogy lejátsszuk azokat a dolgokat, amiket ő megírt. A Sziámit nagyon komolyan vette, kritikus volt, igényes, ez az ő vállalása volt, amivel ő kiáll. Maximalista volt, de egy csomó más zenekarban meg úgy volt benne, hogy csak lement és önfeledten és támolgatólag játszott: például az Őz Zsolt lemezén, a Macskajátékban is.

A Zappa és Adrian Belew nagy kedvencei voltak neki is, a játéka részben visszatükrözte ezeket, és zeneileg is ugyanerre a szintre lehet őt elhelyezni. Nekem ő nemzetközi színvonal volt, bármilyen angolszász ilyen típusú zenekarban ott lehetett volna. Olyan egyéni, eredeti ötletei voltak, amik egy átlag zenésznek vagy gitárosnak nem jutnak az eszébe. A semmiből ilyen dalokat: ez a kreativitás. Minden szám végül is pár akkord, de hogy abból mi nyílik ki, hogyan bomlanak ki a szólamok: hogy legyen benne furcsaság is, de harmonikus is legyen ugyanakkor, meglepő, de mégis esztétikus. És ezt jól kell tudni vegyíteni, hogy megfelelően találkozzanak. Szerintem ezek az izgalmas zenék.

Egész létében egy finom, nagyon érzékeny ember volt.


Puskás Andrea Büfé (ex-Sziámi):

80-as évek vége. Sietek a Fekete Lyukba próbára. Rajtam nagykabát, pedig már tavasz van. Este lehet, hogy hideg lesz a pincében. Világos van még, talán nem kések sokat. A buszmegálló tele várakozókkal. Aztán ennyi. Kép- és hangszakadás. Leütöttek. A próbáról elkéstem, nem emlékszem azóta sem, hogy pontosan mi történt.

Sok emlékem odaveszett azokból az időkből. Látom, hogy ott vagyok a képeken, de hiába a fotó, sokmindenre nem emlékszem.

De Jánosra igen. Először a Fiatal Művészek Klubjában találkoztunk. Nagy asztaltársaság volt, barátok. Pont mellé ültem. Könnyű volt vele beszélgetni, nagyon kedves, nyugodt, mély volt. Valaki egyszer csak odaszólt:

– Ti már ismeritek egymást?!
– .. – akartam mondani, de ő megelőzött:
– Igen, hogyne, már ezer éve!

Hát persze! Nem csak én voltam így, hogy úgy éreztem, ezer éve ismerem. Köszöntjük egymást, felvéve a beszélgetés fonalát, a beszélgetését, amit valamikor régen elkezdtünk.

Szerettem vitázni vele. Mesterem volt. Turné alatt a buszban, az egyik nap ő mondott valamit, amire rácáfoltam, vagy legalábbis próbáltam, a másik nap ugyanaz a téma, de én képviseltem azt, amit előző nap ő, ő pedig érvelt ellene.

A Lujza utcában lakott akkoriban, amikor Virággal megismerték egymást. Gyakran mentem fel hozzá dumálni. Plakátot csináltunk vagy fotóztunk, ő gitározott. Kis órákból és egyéb fém szerkezetekből készített képeket, érdekes, fura alakokat rakott össze precízen. Nekem furcsa szövet a memóriám. Talán a részletek maradtak meg leginkább bennem, és az a hangulat, amikor gitározott. Különös, ismeretlen nyugalmat adott.

Virág gyönyörű volt. Egyik este feljöttek a Kalózba hozzánk, ott találkoztam vele először. Őt is már régóta, ezer éve. Családtag.

Zsolt minden évben Mikulásnak öltözött akkoriban, János fia, Márk talán elsőre meg is ijedt tőle. Akkoriban Budán laktak.

Aztán ahogy jöttek a gyerekek már Pesten. Néha strandoltunk a Csillebérci táborban, vagy ültünk nálunk a kertben. Cakki nagy fekete szeme, angyal-szerű lénye, és Szepi.

János. Ő volt a zenekarban az, aki mindig valami ősi nyugalommal, türelemmel és szeretettel fordult felém és a többiek felé is. Különös városi lények közt érezte jól magát, az alkotótársai voltak, mint például Pillangó, aki néha ezüst villából hozott nekem karkötőt, és néha szentképeket kaptam tőle. Akkoriban miénk volt a város. János egy herceg volt, és zseniális zenész. Nem pénzért vagy hírnévért zenélt, írt, hanem egyszerűen azért, mert ehhez volt kedve.

Sokunknak hiányzik. Nekem is. Néha még most is vitatkozok vele.

Remélem, még vagy ezer évig.


Bende Zsuzsanna „Benő” (ex-Új Nem):

1991-et írunk, a Nap-Nap fesztiválon lépett fel az Új Nem egy kezdetleges változata. Jól sikerülhetett a koncert mert röviddel azután – többek között – megkeresett minket Gasner János, hogy szívesen játszana velünk. Mondanom sem kell, hogy Lehocki Károly dobos és Újvári János billentyűs, szaxofonista belépése után újra újjongott a szívünk, hogy még egy ilyen kiváló zenész akar hozzánk csatlakozni. Ő nekünk a nagy elődök egyike volt. Úgy éreztem ekkoriban, hogy a felállásunk ennél teljesebb már nem is lehetne. Végül mégis Jeli András basszusgitárossal lettünk igazán kerekek. János érkeztével nekem kezdetét vette egy vég nélküli diskurzus, a világ megfejtésére tett lelkes kísérlet, ami nem feltétlenül szorult a próbaterem keretei közé. Akkoriban hónapokig szinte éjjel-nappal jártam vele a várost és vég nélkül pofáztunk. Na jó, inkább ő. Bár a próbákról valószínűleg kivétel nélkül mindig elkésett, mégis minden alkalommal kárpótolt minket az a fajta szárnyaló kreativitás, amiben neki felbecsülhetetlen szerepe volt. Belőlem ez a felállás hozta ki a legtöbbet. Ez a fajta együttlét olyan hálát, szeretetet és elfogadást tud kiváltani az emberből, amiben gátlások nélkül ki tudja hozni magából a legmélyebben szunnyadó kincseit is. Szellemi értelemben termékenyítettük egymást újra és újra, minden alkalommal. Szerelem volt. Pont olyan, amiről még álmodni sem mer az ember. Egyetlen egyszer sem történt meg, hogy valami olyan témával jött volna elő János, ami nem passzolt ahhoz a lelkiséghez, ami olyan drága volt nekünk, és amit nyilvánvaló okok miatt akkor fel sem ismertünk teljesen. Ha nem is tudatosult, de mindig éreztük azt a bódító, misztikusan elegyített kémiát, ami olyan jól működött közöttünk. Azt a varázslatosan nyitott potencialitást, amiből megszületett az Új Nem. Mindannyiunk szellemi produktuma. Rengeteget tudott hozzánk képest arról, hogy hogyan áll össze egy több rétegű zenei szövet, hogyan lehet a dinamikával játszani, mitől lesz eleje és vége egy dalnak, vagy hogy hogyan kell csúcsra járatni, vagy éppen megfogni az erőket, amivel dolgozunk. Csak betolta az elmaradhatatlan cigijét a bundnál a húrok alá, behúnyta a szemét és a zenei lehetőségek olyan tárházát tette le elénk, amiből közösen szedegethettük ki a számunkra legértékesebbeknek vélt témákat és azon szárnyaltunk tobább. Nem ismertük fel a szerelmet, mert az emberi természet olyan, hogy szinte azonnal készpénznek veszi, amiről úgy gondolja, hogy az övé. Ebből kifolyólag mindössze két évet kaptunk a jóból. Azóta megtanultuk értékelni, amink van. Én legalábbis biztosan…


Kari Györgyi (Gas barátja, színésznő):

Amikor 1992-ben megismertem, közös barátunk, Földi Mariann születésnapját ünnepeltük a Szabadság hegyen egy erdei tisztáson. János kongán dobolt, Mariann énekelt. Nem a szórakoztatásunkra zenélt, és nem is önkifejezésből, hanem ahogy a régiek is kultikus szertartásaikon. Gasner János varázsolt, mágikus művész volt, rockzenész. A legfegyelmezettebb eksztatikus. A leghosszabban és legérdekesebben beszélő filozofikus elme. Végtelen történeteket mesélt Jim Morrisonról és ő mutatta meg nekem Nick Cave akkor még csak angolul megjelent első regényét – “És meglátá a szamár az úrnak angyalát”.

Nemcsak a barátja voltam, de a rajongója is. Sok ajándékot őrzök tőle. Marton László Távolodó „Krízis-Rock”, P.D. Ouspensky XIX. századi okkult gondolkodó könyvét – „Kutatás a csodálatos után”. Az Einstürzende Neubauten két koncertfelvételét CD-n, Péter Simhandl „Színháztörténet”-ét a Helikon Kiadótól. Kisfia, Márk négyéveskori énekes lemezét, amit belvárosi lakásuk pincéjében berendezett saját stúdiójában János vett fel. És három karácsonyfadíszt.

Mindhalálig őrzöm János emlékét és ajándékait.


Vécsi Tibor (Korai Öröm):

Volt velünk párszor fellépni a Koraival, nagyon vágta a zenélés lényegét, különösen jó zenész volt. Nálam még az is megdobta az ázsióját, hogy a fiam nevelőapja volt ̶ inkább apja. Remek nevelést és alapokat adott neki az életre. Nagyon jó ember volt.


Lantos László Tricepsz (Opál színház, Gas barátja):

Támasztottam egyik éjszaka a pultot a pesti Tilos az Á-ban, valami hardcore-koncert után, amikor odalépett hozzám egy kopott fekete ruhás, bőrdzsekis alak, kezében borospohárral, és megkérdezte, én tartom-e az edzéseket a Buddhista Főiskolán, mert ő szeretne karatézni. Érdekelték a „nagy szellemi és testi tűrőképességet” kívánó előadások is, ahogyan akkoriban az Opál Fizikai Színház performanszait hirdettem. Mondtam neki, jöjjön hétfőn hétre, és azt hittem, többet nem fogom látni. Ki ez? – kérdeztem a közelben álló punklányt, amikor a fickó elment. Az meg nagy áhítattal azt felelte, hogy ő Gasner János, a gitáros. Megjelent hétfőn egy kinyúlt sötétkék mackónadrágban, és attól kezdve velünk maradt, haláláig.

Hiszem, hogy az eltávozott többi barátunkkal a Purgatóriumban visznek egy undorgrund művészklubot. Ott ülnek, koccintva, füstölve és nevetve, önfeledten zenélnek, várják a vendégeket.

És, hamarosan mi is megérkezünk.


Novák Imre (ex-Escurial Quartett):

Jánost 1995 folyamán ismertem meg a Vörösmarty Mozi büféjében. Akkoriban – infobumm és telefónia előtt – kb. úgy működött ez a büfé, mint egy napközi, megfordult ott a budapesti underground apraja-nagyja. Abban az évben jelent meg egy lemez, amin vendégzenészként játszottam, ezt hallotta Ő is, tetszett Neki és elhívott zenélni egy akkor induló színházi produkcióba, nevezetesen Michel de Ghelderode: Escurial című drámájába. 4 gitárosra volt szükség a koncepció szerint. A zenét együtt írtuk, 5-6 előadást ért meg az produkció, majd lehúzták a rolót. Ezután – 1996-ban – úgy gondoltuk, ha már itt van ez a zenei anyag, Escurial gitárquartett néven koncert formájában továbbvisszük.

Rengeteg időt töltöttünk együtt, heti 3-4 próba volt, esetenként 5-6 órásak, de általában próbák és koncertek után is hajnalokig jártuk a város helyeit, beszélgettünk, buliztunk. Mondanom sem kell, hogy ennyire sok és intenzív próbafolyamatban részt venni vele, sok gyakorlásra/tanulásra adott okot, ilyenformán azokban az időkben fejlődtem a legtöbbet hangszeren, nagyon sokat köszönhetek Neki. Zeneileg egy húron pendültünk, Mahavishnu Orchestra vagy a King Crimson, mindkettőnknek nagy kedvence volt.

Nyitott, közvetlen embernek ismertem meg, mindenkihez ugyanolyan korrektséggel, kedvességgel ált hozzá, nem volt fellengzős, elszállt, pedig addigra már túl volt elég sok – az underground kultúrát meghatározó – projekten, mondhatjuk, hogy egy underground sztár volt. Például remekül megtalálta a hangot minden korosztállyal, egyáltalán nem érezte magát az ember feszélyezve a társaságában, mondhatjuk, hogy kortalan volt. Órákon át tudott sztorizni, sokat nevettünk.

A közös munkán kívül több ponton is tudtunk kapcsolódni. Érdeklődési körünk nem csak a zenére redukálódott, aktivisták voltunk a Tibetet Segítő Társaság rendezvényein. Később – hogy számlaképesek legyünk – verbuváltunk kortárs művészekből tagságot, majd megalakítottuk az Alkotó Glóbusz Egyesületet, ami sajnos pénzügy-technikai okokból csak rövid ideig volt aktív, de azért nagy terveink voltak…

Mérhetetlenül kreatív, konstruktív ember volt, kitartó, ha valamit a fejébe vett, azt végigvitte, persze nem nyomta át agresszíven, hanem csak amolyan zen módon, addig-addig terelgette az ügyet, amíg az létre nem jött. Az Escurial gitárquartett végül 1998 környékén abbamaradt, nem tudtuk tartani a lépést az addigra már komolyabb méreteket öltött DJ felhozatallal a fellépések tekintetében. Szerettük csinálni, de tudtuk semmi nem tart örökké, egyre ritkábban találkoztunk, azért mindig, amikor nagy ritkán igen, ott folytattuk, ahol előtte abbahagytuk…


Patrick McMullen (ex-Sziámi, Paddy at the Gas Station):

Jánost 2000-ben ismertem meg, majd nem sokkal azután csatlakoztam a Sziámihoz basszusgitárosként. Ő volt a gitáros és a zeneszerző, Müller Péterrel együtt. Nagyon jól kijöttünk egymással a színpadon és azon kívül is. Néhány év múlva kiléptem a zenekarból, hogy az ír és a saját zenéimre koncentráljak, ahol akusztikus gitáron játszottam. 2008 körül János javaslatára zenekart alapítottunk, Paddy at the Gas Station lett a neve és készítettünk egy demo CD-t a dalaimból. Nagyon jól mentek a dolgok, így összeraktunk egy zenekart: Horváth Bálint billentyűzött, Sólyom Bálint dobolt és Sólyom Dávid basszusozott. Nagyon jó koncertet adtunk a Gödörben, és a következő nap Bécsben volt meghívásunk, Szent Patrick napján, de sajnos kaptam egy hívást Gas feleségétől, hogy János beteg lett, később pedig megtudtam, hogy meghalt. Sose fogom elfelejteni azt az időszakot, amikor együtt dolgoztunk, és lehet, hogy soha nem találkozok már ilyen tehetséges fickóval és kreatív zsenivel, mint a barátom: János. RIP.


Dési Tamás (ex-Sziámi, Irie Maffia):

Egy dobos barátom ajánlott be a Sziámiba, azt hiszem a Parlamentben volt valami koncert és oda kellett beugrani, de ottragadtam. Hajdúnánásról kerültem fel Budapestre, míg a kőbányai osztálytársaim kis klubokban, pár embernek zenéltek, én egyszer csak ott találom magam a Sziget nagyszínpadán, és a backstage-ben Nick Cave-vel sörözünk. Akkor még az R-GO-ban is zenéltem, de mondtam a Szikorának, hogy ha a Sziámival ütközés van, akkor Sziámival megyek.

A Gas egy nagyon nehéz természetű ember volt, nagyon sokat próbáltunk. Az abszolút látszott rajta, hogy kereste a társaságunkat: a koncertek után is még jött velünk bulizni, velünk akart tölteni minél több időt, mintha egy korosztály lennénk, mert tudta, hogy zeneileg is akkor a legjobb az együttműködés, ha belelát az emberek lelkébe. Többször mentem a családjával kirándulni is. Nagyon eleven dolog volt, tök jó dalok születtek, és bár nem annyira ismert szélesebb körben, de az egy jó korszak volt, nagyon jó felállással.

A gitár-soundja nagyon különleges volt. Mintha egy old-school szintetizátort és egy gitárt összemixelnél. Roland gitárja volt, ami tulajdonképpen egy gitárszinti – azt nagyon szerette a Gas. Volt egy sajátos dallamvilága, sámángitározásnak mondanám, nagyon egyedi volt, nem ez a gitáriskolás, technikaliag kigyúrt dolgokkal. Nagyon sok doboszólamot én találtam ki, idővel engedett érvényesülni, de a Seress-programnál viszont mindent ő írt meg, a dobot is, azt kellett megtanulnom.

Amikor az Insomnia-konceretet csináltuk (a Sziámi sikeres Guiness-rekord-kísérlete, a leghosszabb koncert: két nap folyamatos zenélés a Gödörben), reggel kezdtünk. Én amúgy sem vagyok egy koránfekvő típus, előző este is későn feküdtem le és reggel indult a maratoni buli. Én a mai napig a belem kijátszom egy koncerten, mindent beleadok, akkor is így volt. A 38. óra körül macskákat kezdtem látni rohangálni a színpadon. Aztán állítólag kirohantam, és valami négysávos autóút közepén szedtek össze és mentőt hívtak rám. Eljutottam a végkimerülésig, utána két napig folyamatosan aludtam, de a GAS nagyon jól menedzselte magát, ilyen kis Ginseng-kapszulákat hozott. Ő végig bírta, a 48. órában még dobolni is nekiállt.

Amikor 21 évesen bekerültem a Sziámiba, azt láttam, hogy a Gas beül két üveg vörösbor után a dobokhoz, hogy megmutassa kacska kézzel, hogyan kéne ezt meg azt eldobolnom. Borzalom volt, nehezen bírtam a sok okoskodást, sokszor felmerült bennem, hogy mit keresek én itt egyáltalán. Én akkoriban abban voltam, hogy minél hangosabban, erőteljesebben dobolni. De mostani fejjel látom: kurvára igaza volt. Ma pontosan ugyanúgy dobolnám el, ahogy akkor ő mutatta, csak ehhez meg kellett érni. Tökéletesen igaza volt. Sokat merítek most is azokból a tanításokból, amiket akkor mondott.

Szalai Anesz (ex-Sziámi, ANEZ):

Gasner János volt az első zeneszerző akit tesközelből figyelhettem hétről-hétre próbáról-próbára, hogy hogyan működik a kreatív energia. Csak leült a gitárjával és egy pohár borral és előbb vagy utóbb egy szám elkészült. Témákkal és szólókkal együtt. Így történt, hogy közösen írtunk néhány lemezt, vagy a hetente ismétlődő Songwriters-estekre a Trafó Bárban egy teljesen új dalt és 2 megzenésített verset is előadhattunk. (Hónapokon át.) Én még csak huszonéves kezdő zenész voltam, de érdekelte a véleményem, ötleteim és még az is, hogy kényelmes-e a hangnem. Gyakran találkoztunk a koncerteken és próbákon kívül is és szívesen buliztunk együtt. Mindig volt egy hosszú és borzasztóan izgalmas story-ja amit elmesélt egy jó vörösbor társaságában. Nagy szerepe volt abban, hogy én is elkezdtem zenét írni, amiért mindig hálás leszek.


Záhonyi Enikő (ex-Sziámi):

János azt a világot hordozta magával minden pillanatában, ami a szabadságnak, a nyitottságnak, elfogadásnak, kreativitásnak bizsergetően izgalmas, egyben veszélyes, így valódi, lényegi elemét, ízét árasztotta mindenkire, aki a közelébe került. A vonzásába. Mindent átható tisztasága, önazonossága ellenállhatatlan és megrázó volt. Olyan univerzum tudója, ami hiányával örök rejtély marad. Zenéje üzenet.


Havas Miklós (ex-Sziámi, ex-Irie Maffia, producer-basszusgitáros):

Amikor a Péter 2005-ben elhívott a Sziámiba, akkor fölmondtam a munkahelyemen és lényegében akkor váltam profi zenésszé. A Dési Tomival mi voltunk a gyerekek, a Péter meg a János a két nagy öreg, akik azért ott elég keményen képeztek ki minket. Jánostól nagyon sokat tanultunk, nagyon jó zenész volt. Ő nagyon komplexen hallott a fejében egy zenét, és elvárta, hogy azt te úgy prezentáld, ahogy ő azt elképzeli, különben keményen neked ment – de tanító szándékkal. Rengeteget köszönhetek neki. Zeneileg nagyon művelt volt, az elmúlt 50-60 év rock-történetét eléggé vágta, meg közben up-to-date is volt, mindenféle friss dolgokat is hallgatott. Technikás és feelinges gitáros is volt egyszerre, de ő inkább zenében gondolkodott.

A Péter kitalálta, hogy csináljunk egy Seress Rezső-programot. Na, az életem egyik legnehezebb produkciója volt. A János meghangszerelte, és hangról hangra megírt mindent. Csinált egy demót, fölvette az összes számot, és azt meg kellett tanulnunk. Brutálisan nehéz volt: hét nyolcad, öt negyed… összevissza tempóváltások, hatvan harmónia egy számon belül. Minden, amit el tudsz képzelni, az tényleg ilyen King Crimsonos volt. Ez volt igazából az ő világa. Ami leginkább Gasner János számomra, az a Seress-dalok meghangszerelése és kidolgozása.

Nagyon jó kis időszak volt, tök jó barátságok születtek a zenekaron belül. 2007-ben bejelentettem, hogy menni készülök, de még befejeztem velük az Isten álljon meg! című lemezt. Az Ujj Zoli jött dobolni, a Horváth Bálint volt a billentyűs. Ez egy tök jó folyamat volt, nagyon élveztük, így négyen vettük fel lényegében a Jánossal az egész anyagot. Ami megmaradt bennem, és nagyon jól is esett: a végén odajött és azt mondta: „Mikikém, egy élmény volt.”

Sólyom Dávid (Paddy at the Gas Station):

A Jánost 2006-ban, tizenöt évesen ismertem meg. Akkoriban a Gödörnél lógtunk és sokat beszélgettem vele zenéről. Aztán lett ott egy koncertünk: az öcsém és én játszottunk Hajnóczy Ábellel, a Gas látott minket és utána odajött és megkérdezte, hogy csatlakoznánk-e az akkor szerveződő Paddy at the Gas Station nevű zenekarához. Szeretett fiatalkokkal dolgozni. Tizennyolc éves voltam, az öcsém tizenöt. 2009 március 16: a Paddy legelső koncertje és egyben az utolsó is Gassal. Másnap meghalt. Sokkoló volt, hogy életem első komolyabb zenei projektje rögtön az elején ekkora tragédiával törik félbe. Annyira hatott rám János, hogy a halála után megpróbáltam kézbe venni a Paddy menedzselését, már csak miatta is, hogy ne vesszen el életművének ez a része. Az általa már rögzített gitár-sávokhoz felvettük a stúdiómban a többi hangszert is. A Tűzraktérben pedig GAS Station néven nyitottam egy helyet, ahol fiatal zenekarok mutatkozhattak be. A falakon János képei voltak.


Horváth Bálint (ex-Sziámi):

Én Jánosnak szólítottam GAS-t az első találkozásunktól. 2005 nyár, a Fészek Klubban szólt Benkő László (nekem akkor “Lacibácsi” – Omega), hogy a Sziámi keres billentyűst, nem zenekari tagot, mert amúgy is van billentyűsük, csak beugrani, vagy a jó ég tudja, session-feladat, vagy hangszerelés, ha „baj van”, úgyis megoldom, hívjam már fel holnap ezt a számot.

A Sziámi, az “alter”, azt tudtam, hát addig minden voltam, csak „alter” bizonyosan nem (Később voltak persze ebből előremutató és egyben szórakoztató különbözőségek, a Sziámi előtt Balázs Fecóval, utána pedig a NOX koncertzenekarában játszottam). Másnap, mert megígértem, hát mondom akkor: Gasner János, kicsöng. Felvette egy minden dimenzióban szokatlanul nyugodt, lassan beszélő ember a telefont, megkérdezte, ki vagyok, miért, áhá, hogy ezért, mikor találkozunk, telefonálni nem szeret, vigyek hangszert a Gödörbe, ott próbálnak. Így lett. Aznap persze nem próbáltunk, egy árva hang sem hagyta el egyikünk hangszerét sem. Beszélgettünk, napfelkeltéig. „A Péter” (GAS emlegette így – Müller Péter Sziámi) szűrőjén is átmentem ezután, és ez kölcsönös volt, innentől közel négy éven át úgy ültem egy alkotói, előadói hullámvasúton a többiekkel, mintha fogadásból szálltam volna rá fel, az elején veszettül kapaszkodtam, csak közben észrevétlenül megszerettem.

Minden egyszerre történt és egyből, nem volt másik billentyűs, idő sem, két héten belül fellépések azonban igen, János pedig a tőle később megszokott, néha bosszantóan nyugodt, végtelenül türelmes pedagógus-attitűddel vette végig velem a dalokat rohamtempóban, de minden részletre kiterjedően. Rendkívül jó zenekar volt az akkori felállás, végtelenül befogadó, nagyszerű emberek mind. Dalokból pedig volt bőven. Nagyon „nagyot mentek” akkor Péterrel (Müller Péter Sziámi) alkotó-, szerzőpárosként, az első benyomásom emlékszem az volt, hogy ők ebben egy egységnyi alkotó, csak véletlenül ketten vannak. Tényleg rengeteg dolga volt a zenekarnak. Egy új lemez akkor volt picit több, mint félkész (Fogjad már meg!), volt egy teljes koncertprogram (néha voltak régi dalok, számomra persze ezek is újak voltak, nem volt talán két egyforma koncertprogram), és egy GAS által zseniálisan újraharmonizált és hangszerelt komplett Seress-Sziámi est anyaga. Már itt a sűrűjében kiderült, hogy nem fogunk hangokról, akkordokról beszélgetni sosem. Minek? Azokat nyilván ismertük. Dramaturgiákról, elemekről, hatásokról, többet a csendekről, tempókról, a dalai kíséreteiben rendkívül fontos dallamokról, azok variációiról, evokációkról, stíluselemekről, dinamikákról, feszültségről, oldásról. Mindezt, és mindent hosszú történetekkel, allegóriákkal, az elejtett történetszálat másnap is megtaláló meséléssel bontotta ki, mintha minden ugyanaz az egy nagy történet egy darabja volna. Kiváló zeneszerző volt, nagyon merészen hangszerelt, játszott a szerkezeti elemekkel, dallamokkal kísért, nem „konyhakész”, instant harmóniameneteket oldott fel langyos vízben, a dalok ívei tartottak mindig egy irányba. Ösztönösen és zsigerileg tiltotta, irtotta, kerülte, kinevette (az elkövetőt is szarkasztikus humorral zenekari próbán akár) a konvencionális zenei megoldásokat, már bevált rutinokat, kliséket. Nem maradt végül semmiben „valahonnan már nagyon” ismerős, addig tekerte, vágta, kukázta, lassította, némította, harmonizálta, cserélte, míg ez a vágyott alapállapot el nem következett. Minden dalban. Vizuálisan is rengeteg szimmetria és koncepció megjelent a dalai szerkezetein. Amit lehetett a stúdióban és próbákon is (a technikai korlátok nemigen érdekelték) máshogy használt, mint amire az eleve termett. Megvolt a szép zenei nyersanyag, és nekilátott faragni, roncsolni, színezni, tükrözni, visszafelé játszani, elhangolni, kiemelni, elrejteni. Patchworkölt. És ezt az önmagában sem egyszerű zenei textúrát alázatosan rejtette a dalért, és az alá- , köré, hiszen erre jött még a lényeg: maga a dal, a szöveg a dallammal és az énekessel.

A legfőbb alkotóhelyén „a pincében” és később a zenekari próbatermi stúdióban töltött rengeteg és egyben végtelen időt is olyan termékeny folyamattá tudta görgetni, hogy – természetes fény hiányában, lehetett volna bármilyen napszak, nap, év hónap, nem volt időérzékelés – kijött mindenkiből az ismétlések, átbeszélések, viták, mélypontok és eufóriák között, ami végül a legjobb lett. Gondolom mások is felidézik majd János és a mért, konvencionális idő sajátos, egyben ellentmondásos viszonyát, valójában ő egy folyamatban élt, ezt nem tagolta tervezetten (vagy nem hagyta, hogy bármi terv tagolja), ez lenyomatot képez a szerzeményein is, mindenben, azért jönnek egymásból és mennek egymásba tovább a témák, dallamok organikusan, mert körbe-körbe ment a dal nagyon sokáig az alkotáskor, és rögzítette a játékát, amikor a legjobb ihlettel és a legtermészetesebben kapcsolódott, az a motívum és állapot maradt meg végül a felvételen is, és ez lett a koncerten játszott konkrét téma is később. És ugyanez lett a többi hangszer esetében, rengeteget próbáltunk, „élőszereplős”, egész zenekaros hangszerelés folyt, János, mint a szigorú rendező, minden hangra, hangsúlyra, hangerőre, szótagra figyelt, felfigyelt mindig. Nyilván most már elsősorban „csak a szépre emlékezem”, nem volt mindig minden egyszerű, könnyed pedig pláne nem. Nem könnyű elveszíteni annyira az idő korlátait, mint amennyire neki nem voltak meg. Azon kivételezettek egyike volt tehetsége, talán személyisége miatt is, hogy szinte csak a saját zenéit játszotta, vagy olyat, amit önmagán már rendesen átszűrt.

Jó volt a társaságában lenni, rengeteg időt töltöttünk együtt a zenekarral próbákon és a sok koncerten túl is, illetve csak ketten, amikor Sziámi-lemezfelvétel, utómunka készült, és „csak úgy is”, mert mindig volt miről beszélni, és persze amikor egyéb projektekben kalandoztunk. Az utolsó közös kaland ír basszusgitárosunk, Patrick McMullan és János közös zenekara, a Paddy at the GAS Station volt, aminek felvételei készültek, és koncerteztünk is. Utolsó találkozásunkkor pont ennek a formációnak az első nagyobb koncertjén voltunk túl. Reménykeltő, jó hangulatú koncert volt a Gödör Klubban (ma már Akvárium), ami az origópontunk volt. Elindult az év, ahogy mindig, majd jön a többi magától. Megtömtük hangszereinkkel az autót, hiszen Jánossal és Patrickkel másnap korán indulunk Bécsbe trióban fellépni, nem is nagyon búcsúztunk, hisz’ reggel találkozunk.

Végül azonban azóta sem találkoztunk. Ketten vittük a dalokat Bécsbe, biztos ő is ezt akarta volna, szürreális este volt, a gyász sem ért le a helyére, még azóta is úgy maradt meg, hogy aznap csak elkésett, így jelen van még mindig. Most már én váratom meg, de addig is, ahogy minden találkozáskor: Szia, János!


Gasner Márk (Gas fia):

Nem tudom miért, de csak így lehet, összeállt a kép, így kell, hogy legyen… Csendben sorakoznak mögöttem az indiánszellemek, meredten várják a sorsfordító pillanatot, sugározzák a szelíd erőt, abban bízva, hogy oly hosszú idő után, talán végre az igasságosság és az egyenesség marad felül. Másfél évtized után, hatványozódó revelációk, ez mind a te műved, tudom. A tervet kár hogy nem tudhatom, de most már értem, biztosan érzem, gondos alapossággal elterveztél mindent. Megbékéltél azzal, hogy nincs helyes út, hogy minden lehet igaz, minden lehet hamis, hogy minden számít, de minden mindegy, hogy egyetlen célunk a zen. Most már értem, biztosra érzem. Végre megtanultam teremteni és dönteni, azonosulni és megkülönböztetni. Majdnem mindent értek, csak azt nem, miért pont én? Tesóimnak mi jutott? Barátaidnak mi jutott? Tényleg jó ez nekem?

Nem hiszem, de nem baj, a hosszútávú eredmények mindennél fontosabbak…


Tóth Virág (Gas felesége):

A fekete macska egy ideje már a fa alatt feküdt, ellepték a darazsak. Meleg nyári este volt. Pár hónappal azután halt meg, miután te is elmentél.

A halálod felfoghatalan volt. A fekete macskát még értettem, de azt, hogy te nem kelsz fel többé, képtelen voltam elhinni. Arra gondoltam, hogy egy nap felébredek, és megint ott leszel, de ha nem, akkor a következő nap.

A halálod napját bezártam egy dobozba az összes közös emlékünkkel együtt, és elrejtettem a kulcsot. Így tudtam csak tovább élni.

A fekete macska halála és az összes többi állaté, akiket azután befogadtunk, minduntalan a te hiányodra emlékeztettek. Volt egy bárányunk, az is fekete. Vagy a szomszéd, vagy a kutya ölte meg. A földön feküdt és vér szivárgott a nyakából, a kutya csaholva rohangált körülötte.

A bárányt felakasztottuk a gerendára, hogy ne feküdje el a szőrét, a nyúzó mondta, hogy így kell csinálni. Azt mondta, másnap reggel eljön és lenyúzza. Mert a lányod így akarta. Hogy maradjon belőle valami kézzel fogható, ha már belőled semmi sem maradt.

Minden alkalommal, amikor meghalt egy állatunk, azt gondoltam, ha élnél, ez biztosan nem történne meg.

De a dolgoknak így kellett lenniük.

Egy nap nem keltél fel többé, és azután a nap után sokszor álmodtam azt, hogy ott vagy a házban. Hogy benyitok egy szobába és ott fekszel az ágyon, én meg csodálkozom, hogy mégsem haltál meg. És ekkor azt mondod, hogy mindig is ott voltál, és vártad, hogy mikor nyitok be és veszlek észre. És akkor, az álmomban el tudtam neked mondani, hogy mennyirre szerettelek, hogy mennyire fontos voltál nekem. Hamarabb kellett volna, el kellett volna mondanom, amíg éltél, de nem tudtam, hogy ilyen korán el kell menned.

A bárány a gerendán lógott, a macskát ellepték a darazsak. Meleg nyári este volt. Nyugtalanul aludtam és hajnalban felriadtam. Nem bírtam másra gondolni csak rájuk, a gerendán lógó bárányra és a fa alatt fekvő macskára, meg arra, hogy mennyire hiányzol. Kimentem a kertbe, levágtam a bárányt a gerendáról és elástam a macskával együtt.

Nem maradt belőlük semmi kézzel fogható, úgy, ahogy belőled sem.

A dolgoknak igy kellett lenniük.

https://langolo.hu/gasner-janos-70-egy-szellem-idezese/
___

Ma nappal jött az Éjkirálynő.
Rafinált páncélja végig nyitva.
Feledékeny? Vagy engedékeny.
Tény, hogy kilátszik minden titka,
Minden, mi eddig szégyellve volt,
Lezserül szemem elé tárva,
És ami szememet hívta,
Csak most kezemet hívja, hogy bejárjam.
Ezeket én mind szeretem.
Mindent, mi nem olyan feszes.
Öreg és laza táncos vagyok,
Királynő, most ne Te vezess!
Most csak hagyd, hogy hagyjam magam.
Hogy vigyenek a vonalak.
Most én mesélek, Seherezádé.
Mindig élve akartalak.
Ezeket én mind szeretem,
Luxusból nőtt kis kappan-hájad
S a kiütköző ereken
Mint térképen a magyarázat,
Hogy: \'erre-erre\',
S így tovább végig a titkos helyeken,
Kijárom, mint egy iskolát.
Ezeket én mind szeretem,
S azt hiszem, kezdem érteni,
Miről szól ez a labirintus.
Pokoli sötét ez a nő, de száz tonna
És vitamindús a hús.
Én mind a százat akarom,
És valamennyi vitamin jó.
Bírom, hogy súlyos ez a nő,
De kecses, akár a flamingó.
Még egy esély a túlélésre.
Ez szex. A szellem fürdőszobája,
Én az egészet akarom és az nyeri el, aki kivárja.
Koromban az ember már tudja,
Mit rejteget a női páncél
Hibátlan test, sebzetlen lélek,
Már rég nem lehet igazán cél.

Jó, hogy eljöttél Éjkirálynő.
Jó így, és muszáj, hogy szeress.
Jó, hogy zilált a ruha rajtad:
Így tökéletes. És végleges.

https://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/3089/sziami/ejkiralyno-zeneszoveg.html