Glückwunsch Baby – 30 éves a U2 Achtung Baby-lemeze

Kevés olyan kitüntetett helyzetben lévő album létezik, ami egyszerre tündököl remekműként az előadó életművében, mérföldkőként az adott évtized zenei történetében és viszonyítási alapként a későbbiekben, megunhatatlan kedvencként a rajongók polcain – és még közben kereskedelmileg is sikeres. A U2 idén 30 éves Achtung Baby-je ilyen megkerülhetetlen és nagyrészt felülmúlhatatlan, univerzálisan elismert album. A megjelenés idején Bonóéknak sok vesztenivalójuk volt, de jó arányban adagolt kockázatvállalással és öniróniával sikerült abszolút győzedelmesen megújulniuk.

A ’80-as és ’90-es évek fordulóján, bő egy évtizeddel a zenekar megalapítása után a U2 már javában a popkultúra legmagasabb csúcsain trónolt – az ünnepelt szuperzenekar státusz minden dicsőségével és béklyójával együtt. Egyrészt tökéletesre csiszolták a szíveket és stadionokat felemelő, kristálytiszta rockzenéjüket az 1987-es The Joshua Tree lemezen, mely lelkes fogadtatásra talált mind a kritikusok, mind a közönség részéről és nem utolsósorban eladtak belőle 25 millió példányt, bezsebeltek érte egy Grammy-díjat, listavezetők voltak Európában és Amerikában egyaránt és a kapcsolódó turnén játszva megtöltöttek stadionokat szerte a világban. Bono és csapata azonban útközben belegabalyodtak saját nagyszabásúnak vélt művészetükbe és világmegváltó pátoszukba. A The Joshua Tree-t követő irányt vesztett és megalomán Rattle And Hum lemez már egyértelműen egy önmagát túlgondoló zenekar alkotása volt – és tagadhatatlan erős pillanatai ellenére is csalódást okozott. A U2 tagjainak ezen a pontot szembe kellett nézniük saját hibáikkal és korlátaikkal, hogy felismerjék, Larry Mullen Jr szavaival élve, lehetnek ők a legnagyobb zenekar, de ettől még nem ők a legjobbak.

A U2-ról lévén szó, a kreatív hullámvölgy és a személyes problémák kiküszöbölésére egy egyszerre nagyvonalú, de sablonos megoldást próbáltak bevetni. Mint sok más megfeneklett művész korábban, ők is komfortzónán kívüli levegőváltozást kerestek, a szó szoros értelmében és absztrakt szinten is. Földrajzilag maguk mögött hagyták az ír síkságot és átköltöztek Berlinbe, egészen pontosan a hírhedt Hansa stúdióba, ahol David Bowie vagy a Depeche Mode is korszakalkotó lemezeket vett fel korábban. Közvetlenül a fal leomlása után a német főváros igazi underground metropoliszként éledt újjá, így megfelelő háttérként szolgálhatott volna a U2 reinkarnációjához is. Nem így történt. A Hansa session hamar kudarcba fulladt, a zavaros ötletekből nem formálódtak dalok, de még egységes csapásirány sem. Azonban, ironikus módon itt született az Achtung Baby legkevésbé tipikus és mégis leginkább örök érvényű felvétele, a berlini kiküldetés egyetlen gyümölcse: a One.

A berlini zsákutca után a munka Dublinban kezdődött el valójában. A U2 kreatív megújulásának kulcsa önmaguk zárójelbe tétele volt. Az alapkoncepciót is így határozták meg: mindent kiiktatni, ami U2-vá teszi az együttest. Az új arculatot olyan jelzőkkel akarták definiálni, mint a dögös, koszos, modern, vad. Zenei inspirációként az akkoriban mainstreambe csúszó indusztriál rock, az elektronikus tánczene vagy épp a hiphop szolgált. A jól bejáratott producer, Daniel Lanois és hangmérnök Flood, valamint ambient guru Brian Eno közösen feszegették a zenekar határait és késztették őket idegen megoldások alkalmazására mind a kreatív zeneszerzésben, mind a technikai kivitelezés folyamán. Az első kislemezdal, a The Fly rögtön egy agresszívabb, de egyúttal okosan felépített hangzással nyitotta a korszakot. Bono suttogása és The Edge recsegő gitárja a refrénben orgonaszólamba és falsetto vokálba csap át, de a dal végig dögös és sötét marad, két jelző, amit ezidáig ritkán lehetett a U2-val kapcsolatban használni.

The Edge persze mindig is ugyanolyan, ha nem jelentősebb mértékben járult hozzá húrjain a U2 zenéjéhez, mint Bono a vokálokkal. Az Achtung Baby azonban sok szempontból egyenesen The Edge lemezként működik. Új gitárok lángolnak itt, új kütyükkel, effektekkel és technikákkal. A The Fly gitárjainak karcossága végig jelen van az album kulcsdalaiban, mint a nyitó tétel Zoo Station vagy az örök koncertkedvenc Until The End Of The World. De leginkább az albumot záró fantasztikus páros Acrobat és Love Is Blindness burkolódzik keserűen hömpölygő gitárszólamokba. Máshol olyan dalok, mint a Who’s Gonna Ride Your Wild Horses vagy az éteri intróból katartikus pop-rockba átcsapó Ultra Violet megszokottabb U2-pengetésre épülnek, de izmosabb, hangosabb kivitelezésben. És ne feledjük a két lehengerlő kislemezt sem: a Mysterious Ways és az Even Better Than The Real Thing bár alapvetően slágeres dallamtapadással és club mixekkel támadtak, de a háttérben ugyanannyit profitálnak a mesterien kevert és effektezett gitárokból is.

A zenei vérfrissítés mellett a másik jelentős változás a dalszövegekben jelentkezik. A már ekkor is az együttes manírjaként kezelt világmegváltó attitűd az Achtung Babyről teljesen elmarad, és nem is hiányzik. A makroszint helyett ezek a dalok végig emberközeli, néha zavarba ejtően bensőséges szinten maradnak és pont ebből fakad a lemez jó értelemben vett sebezhetősége és őszintesége. A kicsattanó és életigenlő dalok mellett The Edge ekkoriban zajló válópere is nagyban rányomta bélyegét a szövegvilágra. Az eredetileg Nina Simone-nak szánt Love Is Blindness a legszebb és legfájdalmasabb U2-dalok egyike, melyet csak tovább erősít The Edge keserves gitárszólója. Még a One magasztos sister-brother crescendója is sokkal inkább szól testközeli ellentétek feloldásáról, mintsem világbékéről. És szól még olyan feszültség elengedéséről is, mint amibe a U2 ütközött 30 évvel ezelőtt Berlinben, és arról, hogy a megújuláshoz vezető legfontosabb lépés talán az önmagunkon való felülkerekedés.

És hogy milyen a lemez utóélete? A ’90-es évek keretein belül nézve a U2 némiképp ugyanabba a csapdába esett, mint egy évtizeddel korábban. Sikerült eltévedniük a jól megtalált úton és túlzásokba esniük. Az Achtung Baby kreatív egyensúlya jócskán kilengett a következő években. Először a Zoo TV-turné során összeeszkábált Zooropa kvázi-lemez, majd később a méltatlanul háttérbe szorított POP album is megosztotta a hallgatókat és kritikusokat, a Brian Enóval közös, izgalmas, de nehezen megfogható Passengers side project többnyire feledésbe merült. Az önirónia pedig lassan önparódiába hajlott. Az ezredfordulóra ismét vízválasztóhoz ért a zenekar, és ezúttal a letisztult kezdeti hangzáshoz való visszakanyarodás mentette meg őket. Az Achtung Baby viszont soha nem vesztett erejéből és jelentőségéből. Jól mutatja a dalok kitüntetett helyét a popkultúrában, hogy egy korábbi jubileum idején megjelentetett Achtung Baby feldolgozáslemezen olyan előadók sorakoztak fel, mint a Nine Inch Nails, a Depeche Mode, a Garbage vagy éppen Patti Smith. Ezek a dalok a U2 kreatív csúcspontjának lenyomatai, egy lemezen, mely úgy volt képes magába szívni a korai ’90-es évek alternatív európai zenéjének sok-sok árnyalatát, hogy közben egyedi, karakteres egészet alkotott.

https://langolo.hu/gluckwunsch-baby-30-eves-a-u2-achtung-baby-lemeze/

Válasz