Úgy kezdődött, hogy visszaütött. Talán mindenki számára ismerős ez a helyzet. Az úton azonban a hasonló gondolkodásnak komoly következményei lehetnek.

A minap esett meg velem, hogy a reggeli órákban autóztam át az Árpád hídon. Előttem két autóval haladt egy vezető, a legbelső sávban, aki szemmel láthatóan elnézte a lehajtót a híd pesti hídfőjénél. A forgalom lassan, de folyamatosan araszolt. Ő kitette az irányjelzőt és lassan araszolt tovább, miközben vészesen közeledett a lehajtóhoz. A mellette lévő autós kicsit lemaradva követte és zárta a lehetőséget. Folyamatosan rágyorsított és ráhúzta a kormányt. Az emberünk jelezte, hogy a lehajtóhoz kíván átjutni. Kérése azonban süket fülekre talált, maradt az akadályozó magatartás. A másik fél ezt megelégelve behajtott elé és a két autó összeütközött. 

Mindketten dühödten pattantak ki az autójukból és hangoskodva mutogattak egymásra. A makacsság eredménye, két összetört autó, két lestoppolt sáv az egyik legforgalmasabb úton és időben, ami további feszültséget szül a mögöttes forgalom résztvevői között.

Ebből a példából azt hiszem már mindenki számára érthető a címválasztás. Nem az a kérdés, hogy kinek van „igaza“ ebben a helyzetben, hiszen az teljesen mellékes. Mindkét fél számtalan módon meg tudná „magyarázni“ , hogy az igazság miért „áll“ az ő oldalán. Az a kérdés, hogy más magatartással, vagy szemlélettel elkerülhető lett volna-e a baleset? Ha mindketten vennék a fáradságot és megkérdeznék maguktól, hogy „mi tehettem volna másképp?“. Ebből a helzetből teljes mértékben hiányzott az egymásra való odafigyelés, a jószándék, a tolerancia és a konszenzus.

Teljesen fölösleges a KRESZ, amíg a másik embert ellenségként kezeljük az utakon. Amíg folyamatosan bíráljuk és kritizáljuk egymást. Mindenki más lehet bunkó, csak mi nem. Mi mindent jól csinálunk. Nem az a kérdés, hogy másoknak mit és hogyan kellene tenniük az utakon, hogy kellemesebb és biztonságosabb legyen a közlekedés, hanem az, hogy én mit tehetek?

A felelőség vállalással kezdődik minden. Az adott példánál maradva, ha a sávváltó autójában ülünk, akkor jogos elvárásnak tűnik, ha jelezzük szándékunkat és ezt követően szemkontaktust teremtve segítséget, egy pozitív gesztust kérünk a másik féltől, aki segít nekünk. Bármelyik fél megállhatott volna egy pillanatra, amíg a másik elhalad. Nincs kár, nincs bosszankodás, nincs további feszültségteremtés, ami kigyűrűzött a 10-es és 11-es utak teljes bevezető szakaszára. Így aztán nem csak egy ember késett el aznap.

Közlekedjünk figyelmesen, gyorsan, mosolygósan és okosan

Sok autós szenved önbizalomhiánytól az utakon. Ennek a veszélyeiről ír vezetéstechnikai szakértőnk.

Az önbizalom hiányának többnyire kétféle megnyilvánulási módja van. Az egyik az, amikor képtelen az illető gyors és határozott döntéseket hozni, míg a másik szélsőséges típusa az, amikor erőszakos magatartással álcázza vezetéstechnikai hiányosságait. Ha ezen magatartásformák közül bármelyik ismerősnek tűnik számunkra, tudnunk kell, hogy magunkra és a forgalom többi résztvevőjére nézve, mindkettő komoly veszélyforrást jelent.

Ideális körülmények között a vezetés nem stresszes tevékenység. Az ember nyugodt, figyelmes, áttekinti a forgalmi helyzetet, felméri a lehetőségeket, valamint a veszélyforrásokat és ezek tükrében képes gyors, előrelátó, higgadt döntéseket hozni. Ilyenkor az egész folyamatban érezhető egyfajta áramlás. Nincs aggodalom a döntés helyessége miatt, félelem, hogy esetleg valamit nem vettünk észre. 

A bizonytalanság hatására a legrosszabb félelmeink válhatnak valóra. Számtalan dolog elkerüli a figyelmünket, késve reagálunk az eseményekre. Ilyenkor, ha mégis megúsznánk a helyzetet, a „húú…ez egy hajszálon múlott“ vagy az „óriási szerencsém volt“ gondolatok valamelyike fut át az agyunkon. Ha nem sikerült elkerülni a bajt, természetesen egyből elkezdünk kifogásokat gyártani, például „a másik volt a hibás, a figyelmetlen“. A lényeg az, hogy felmentést adjunk magunknak. Mindenki más lehet hibás, csak mi nem, mert így nem kell átgondolnunk viselkedésünket, hozzáállásunkat a közlekedéshez, magunkhoz, a másik emberhez. Érdekel-e a másik ember szándéka, törekvése, segítem-e azt, vagy inkább keresztbe teszek neki, hiszen… „dögöljön meg a szomszéd tehene“. 

A tolerancia nagyban megnöveli a figyelmünket. Ahhoz ugyanis, hogy toleráns legyek, figyelnem kell azokat az embereket, eseményeket, amelyek körülvesznek. Egy kis beleérző képességgel jobb döntéseket hozhatok, hiszen el tudom dönteni, hogy mikor szorul a másik fél az előzékeny segítségemre, mikor van olyan szituáció, amikor én látom át jobban a helyzetet a pozícióm vagy a felkészültségemnek köszönhetően. Aki ezeket elmulasztja, nyilván nem fordít túl sok figyelmet a többi emberre. Számára a többiek, akik részt vesznek a közlekedésben, csak akadályozó szerepet töltenek be. Mivel figyelme a gyűlölködésben és az idegeskedésben nyilvánul meg, sok minden elkerüli a figyelmét, ezért kénytelen a szituációkat erőszakos módon megoldani.

A kulcsszó a tolerancia

Amennyiben tudjuk azt, hogy mire kell figyelnünk a forgalomban, sokkal előbb vehetjük észre a kialakulóban lévő vészhelyzeteket, így cselekedni tudunk elkerülésük, vagy mérséklésük érdekében. Ráadásul a gyors és pontos helyzetfelmérésnek köszönhetően lehetővé válik egy folyamatosabb és lendületesebb haladás. A példa kedvéért, ha időben érzékelem, hogy lassul a forgalom a sávomban, nem kell megállnom és duzzasztanom a sort, hanem egy figyelmes sávváltással tovább gurulhatok.

Az emberek többsége előbb megáll, majd néhány másodperc elteltével néz körül, hogy mit is tehetne. Ily módon természetesen a dugók kialakulásának a gyakorisága is ritkább lenne. Remélhetőleg senki nem azt hallja ki a szavaimból, hogy a felelőtlenül cikázó, nyomulós vezetésre buzdítom az embereket. Csupán több figyelemre, érdeklődésre, toleranciára és ezáltal gördülékenyebb haladásra hívom fel a figyelmet. 

Saját tapasztalataimból merítek, amikor azt mondom, hogy amióta hasonló stílusban vezetek, a budapesti forgalmon való átkelés 35-40 százalékkal kevesebb időt vesz igénybe. A visszajelzések azt mutatják, hogy az én figyelmességem visszaköszön mások viselkedésében is. Már nem olyan ritka jelenség, hogy megköszönik, ha beengedem őket a sorba. Sőt a kézmozdulathoz, vagy vészvillogós jelzéshez egyre gyakrabban kapcsolódik mosoly is. Ami azt illeti, sokkal jobb élmény ilyen körülmények között autózni és nyugodtan, feszültségmentesen megérkezni a célállomásra. 

A biztonságos megérkezésért és a kulturált közlekedésért mi magunk sokat tudunk tenni. A törvényi szabályozással csak a bírságolással beszedhető pénz mértékét növeljük, valódi eredményt nem hoz. Viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy általa elhárítsunk minden felelőséget magunkról, hiszen fizetünk érte. A bírság megfizetésével megvesszük a jogot, hogy továbbra is érzéketlenek és felelőtlenek lehessünk másokkal szemben, mindezt úgy, hogy a lelkiismeretünk ne szóljon közbe. 

Stevie A. E. Kala - automenedzser.hu