Bobby McFerrin (Robert Keith McFerrin Jr.) (New York, 1950. március 11.) amerikai dzsessz-énekes, improvizatőr, karmester.


Élete

Édesapja Robert McFerrin Sr., az első afroamerikai operaénekes, aki szerződést kapott a new yorki Metropolitanben, kiváló baritonként jelentős szerepei voltak. Édesanyja Sara Cooper, jazz-énekes és hangképzés tanár, a kaliforniai Fullerton College nyugalmazott professzora. Húga Brenda McFerrin, jazz-énekes és hangképzés tanár. 1975 óta házas, felesége Debbie Green. Három gyermekük van: Taylor, a nagyobbik fiú szintén zenével foglalkozik, Jevon színész, lányuk Madison még tanul.


Zenei pályafutása

Bár a legtöbben Don't worry, be happy című slágerével azonosítják, Bobby McFerrin jelentős komolyzenei képzettséggel rendelkezik. Eredeti hangszere a zongora volt, emellett megtanult fuvolán és klarinéton játszani. Az 1970-es évek végén a Utahi Egyetem modern táncok tanszékének zongorakísérőjeként dolgozott, egyúttal egy helyi bárban is zongorázott. A bár meghallgatására öt számmal ment, így első munkanapja előtt vagy egy hónapig naponta egy számot megtanult.

Első jelentős fellépései 1979-ben voltak, New Orleansben zongoristaként, San Franciscoban már énekesként. Első külföldi turnéját 1984-ben tartotta, az NSZK-ban. Ezt követően készített lemezt a Weather Reporttal. Az 1984-es The Voice című album volt a zenetörténet első 100%-ban vokális szóló dzsessz-lemeze. 1987-ben ő énekelte a The Cosby Show zenéjét, hamarosan pedig a Cadburys csokoládé reklámhangja is ő lett. 1989-ben megalakította tíz tagból álló, „Voicestra” nevű kórusát, akik közreműködtek az 1990-ben megjelent Medicine Music című albumán, illetve a Common Threads című dal felvételében. A Common Threads-et gyakran felhasználják AIDS-ellenes társadalmi célú hirdetések aláfestő zenéjeként.

Sok zenésszel dolgozott és dolgozik együtt, ezen együttműködések között is a legismertebb Chick Coreával való legendás zenei és emberi kapcsolata. Erről készült a We Play című dokumentumfilm, amely a kettejük által szerzett Spain című klasszikus-jazz darab svájci bemutatójára való felkészülést követi nyomon. Gyakran zenél a híres csellistával, Yo-Yo Mával, a billentyűs Herbie Hanckockkal, a bendzsóművész Béla Fleckkel, vagy a dobos Tony Williams-szel.

Az 1990-es évek elején kezdett karmesterként tevékenykedni. Elmondása szerint először csak azért hívták, mert Don't worry, be happy című slágere miatt a koncertszervezők jó reklámnak és pikáns ötletnek tartották Bobby McFerrin és egy szimfonikus zenekar kombinációját. Ő azonban komolyan belevetette magát a karmesterkedésbe, többek között Leonard Bernsteintől is tanult. Vezényelte a San Fransiscói Szimfonikusokat, a New Yorki Filharmonikusokat, a Chicago Szimfonikusokat, a Cleveland Szimfonikus Zenekart, a Philadelphia Szimfonikus Zenekart, a Los Angelesi Filharmonikusokat, a Londoni Filharmonikusokat és még nagyon sok zenekart. Sajátos stílusban vezényel, a Tell Vilmos című opera nyitányát például rendszeresen hangszer nélkül dúdoltatja el a zenészekkel, aminek mindig óriási sikere van.


Vokális technikája

Egyedülálló a capella előadásmódjával, rendkívül széles, négy oktávnyi hangterjedelmével, valamint a szavak nélküli scat-vocaljával vált ismertté. Gyakran vált mellhangról fejhangra, vagyis falzettre, ezzel polifonikus hatást keltve, így képes a kísérő szólamot és a főszólamot is ritmusra pontosan reprodukálni. A ritmushangszereket beat-box technikával, illetve különböző hangképzési technikák felvonultatásával idézi fel. Képes multifonikus éneklésre is, vagyis egy időben két hangot meg tud szólaltatni. Ezt a bámulatos képességét Drive című számában hallhatjuk.


Zenéhez való viszonya

Bobby McFerrin zenepedagógusként is különböző feladatokat vállal; gyakran hívják rendhagyó énekórákra általános, közép- és főiskolákra, egyetemekre. A zenei nevelést szívügyének érzi, célja, hogy a komolyzenészek ne "kényelmesedjenek el", hanem kotta nélkül is tudjanak zenélni - gondolkodásra, improvizálásra "kényszerüljenek".

2009-ben Daniel Levitin zenetudóssal készítettek egy díjnyertes dokumentumfilmet (The Music Instinct - kb. 'A zenei ösztön'), amely Levitin bestseller könyvén ("This is Your Brain on Music") alapult. Ugyanez évben együtt működtek közre a World Science Festival workshopjában, ahol McFerrin a közönség részvételével demonstrálta, mennyire alapvető a pentaton-hangsor az ember zenei gondolkodásában.


Albumai

* Bobby McFerrin (1982)
* The Voice (1984)
* Spontaneous Inventions (1985)
* Elephant's Child (1987)
* Don’t Worry, Be Happy (1988)
* Simple Pleasures (1988)
* Play (1990)
* How the Rhino Got His Skin/How the Camel Got His Hump (1990)
* Medicine Music (1990)
* Many Faces of Bird (1991)
* Hush (1991)
* Sorrow Is Not Forever (1994)
* Paper Music (1995)
* Bang! Zoom (1995)
* The Mozart Sessions (1996)
* Circlesongs (1997)
* Don't Worry, Be Happy! (1997)
* Simple Pleasures (1998)
* Mouth Music (2001)
* Beyond Words (2002)


Grammy-díjai

* 1985 „Another Night In Tunisia” Jon Hendricksszel
o A legjobb vokál két vagy több hangra
* 1985 „Another Night in Tunisia” Cheryl Bentyne-nal
o Legjobb férfi jazz előadó
* 1986 „Round Midnight”
o Legjobb férfi jazz előadó
* 1987 „What Is This Thing Called Love”
o A legjobb jazz vokál előadás
* 1987 „The Elephants’s Child” Jack Nicholsonnal
o Best Recording for Children
* 1988 „Don’t Worry, Be Happy”
o Az év dala,
o Az év felvétele,
o A legjobb pop férfi előadó
* 1988 „Brothers”
o A legjobb jazz vokál előadás
* 1992 „Round Midnight”
o A legjobb jazz vokál előadás


Honlap
http://www.bobbymcferrin.com/
http://www.snopes.com/music/artists/mcferrin.htm


Forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Bobby_McFerrin