A plázák privatizálták a teret: elsivatagosodó civilizáció. Beszélgetés Ekler Dezső építésszel 1. rész

[2008.09.17. 14:45]

Ekler Dezsőnek kegyelmi állapot volt 1992-ben a disznókői borászati épület megalkotása, hiszen azóta is neves nyugati szaklapok méltatják. Mint mondja, a magyar építészet világszínvonalú, csak nincs akarat és pénz, hogy ezt megmutathassák. Szóba került még az elsivatagosodó civilizáció, a privatizált köztér, a földesúrként viselkedő pláza, az ingatlanspekuláció, az akaratgyenge városvezetés és a lakóparkok amorf élete.

Megállt az idő!

– Ön jó pár éve azt nyilatkozta, hogy Budapest ronda és kisszerű város. Azóta változott-e a véleménye?

– Inkább csak romlott a helyzet. Ha szabad pár év alatt effajta tendenciákat megítélni.

– És miben romlott a helyzet?

– A közlekedés nem javult, így a szennyezettség mértéke sem csökkent. Elsivatagosodásnak nevezném a kis pórusokban zajló folyamatokat, amelyek megállíthatatlanul folytatódnak. A maradék, lakható részek egyre fogynak. Lakhatatlanná válnak a korábban oázisnak tekintett területek. Ha végignézzük egy belvárosi hely erózióját – vegyük például a Rákóczi utat, a Kossuth Lajos utcát vagy a parkokat: az Erzsébet teret, a Deák tér környékét –, akkor megállapíthatjuk, hogy a növényzet pusztul, az üzletek eltűnnek vagy lesilányulnak, a korábbi átlagos vendéglátóipari helyek megszűnnek, a nyitott terek zárt, privát terekké alakulnak. Gondoljunk csak a Király utcára és környékére, ahol régebben egy sokszínű, nyüzsgő, nyilvános élet zajlott, ott ma bankok, zárt irodaházak, bodyguardok által őrzött kapuk fogadják az embert, mindenhol parkolnak, sok a szemét. A mai helyzetről túl sok jót nem lehet mondani.

– Az Ön által említett problémahalmazra találták ki a Budapest Szíve programot a főutca-koncepcióval együtt, hogy ismét élhető területté váljon a belváros.

– Adja isten, hogy sikerüljön! Én attól tartok, hogy a leépülést programszerű, nagyobb lépésekkel – bármilyen okos és konstruktív tervek ezek – nem lehet igazán megállítani. Átfogóbb, súlyosabb betegségről van szó.

– Arra gondol, hogy mentálisan van probléma?

– Jelenleg az ország, hogy is fogalmazzak, mentális züllöttsége is szerepet játszik ebben, meg ez valójában világtendencia is. Az urbanitás szempontjából a világban zajló átfogó folyamat a sivatagosodás, ami egybeesik az ökológiai pusztulással is.

– Pozitív példát nem is tudna említeni?

– Vannak nagyon érdekes kezdeményezések San Paulótól a holland városokig, amelyek radikális politikai döntéseken alapulnak: autók kitiltása, a tömegközlekedés százszázalékos előtérbe helyezése, a szegények körülményeinek javítása stb. De ezek dél-amerikai baloldali politikusok programjai vagy nyugat-európai városok hatalmas költségvetéssel megtámogatott döntései.

– Ha jól értem, arra is gondol, hogy hiába valósítják meg az átfogó revitalizációt, ha a fejekben nincs rend. Hiába újították fel a tömbrehabilitáció keretében a Közép-Ferencvárost, ha a nép egyszerű gyermeke odaszotyizik a ház elé.

– Ez nem ilyen direkt dolog. Mélyebben húzódnak az erővonalak. Ingatlanpiacról van szó. A belváros elsivatagosodása szorosan összefügg a plázák építésével. Nyugat-Európában adminisztratív eszközökkel szabályozzák a bevásárlóközpont-fejlesztések paramétereit, úgy mint méret, helyszín stb. És ami nagyon fontos, a meglévő kiskereskedelmet védték azzal, hogy nem épülhetett annyi pláza a belső részeken, mint nálunk. Ez a folyamat nem a hétköznapi halandókon múlik. Hogy drasztikusan írjam le: ha hétvégén szabadidőruhában a lakótelepeken élők és a kertvárosiak Suzukival és Opellel a város határában lévő bevásárlóközpontokba mennek délelőtt és délután vásárolni, akkor nem fognak kiöltözve, szép nyári viseletben a Kossuth Lajos utcában sétálgatni. Mert két helyen egyszerre nem lehetnek.

A másik ok viszont, hogy a Kossuth Lajos utca egy túlterhelt autósztráda, a Váci utca pedig a nemzetközi turistaipar által kisajátított kurvázó hely. A magyar embernek ott nem túl sok keresnivalója van. Ennek következtében ne csodálkozzunk, ha a belváros élhetetlenné válik. A folyamat megállíthatatlannak látszik.

– Na jó, de nem biztos, hogy a társadalom minden egyes rétegének potenciális közege egy márkás bevásárlóutca.

– Akkor nézzük a III. kerületet! Itt Csillaghegyen, ahol lakunk, az elmúlt húsz évben kezdett kialakulni a kapitalizálódás következtében a mi kis városközpontunk a Mátyás király útján, a Dunához vezető úton, ami egyben a nyilvánosság, a kereskedés, vendéglátás tere is. Nagyon menő yuppie éttermek, kisvendéglők, kisboltok stb. nyíltak sorra. Az elmúlt tíz év plázaépítkezései nyomán ezek a kiskereskedők tönkrementek. A szomszédban megépült a Maxabo, a Bricostore, amelyek megölték ezt a potenciális városközpontot. Ma beleszürkültünk ebbe az egyfunkciós autózós kertváros-fílingbe.

A plázák elrabolták a köztereket!

– Bár a régi terek megszűnnek, viszont a plázákban új közösségi terek nyílnak. Nem arról van szó, hogy mindig a régit tartjuk értékesebbnek az újnál, noha ez lenne a fejlődés?

– Nézze, ha Ön a várost a plázában keresi, akkor megtalálta! A városi élet maradéka a plázákban van. Ha nem lát különbséget a városi élet gazdagsága és nyilvánossága és a plázák gazdagsága és nyilvánossága között, akkor nincs probléma! Ha lát különbséget a kettő között, akkor megérti ennek a folyamatnak a lényegét. A III. kerület az Óbuda Centerben él, amelynek klimatizált, zárt belső terében műanyag villával és műanyag tányérból infrázott gyorspörköltet ehetünk, miközben a régi Főtér üres és bezárnak a patinás éttermei. Ezt hasonlítsa össze például Adyék korával, amikor az Andrássy úton vagy a Nagymező utcában rendes, jó vendéglőkben múlatták az időt. A döntő különbséget is megérthetjük. Az igazi városi tér és nyilvánossága egy közösségi tér, vagyis például a Moszkva tér, mint közösségi tér mindenkié volt, hiszen nem volt senkié – tulajdonjogilag és használatban is.

A városi levegő szabaddá tesz szlogen a középkorból származik, amikor a városokba bemenekültek a magánbirtokokról a parasztok a feudális kiszolgáltatottság elől, mert a köztér a városban mindenkié volt – ez megtestesítette az emberi szabadságjogokat. Most ha a Moszkva tér vagy a Vörösvári út egy lakhatatlan, élhetetlen köztér, ahol ólmozott levegőt lehet szívni, míg az élhető kereskedő tér a plázákban van, akkor annyi történt, hogy a közteret becsomagolták a plázákba, vagyis a közteret privatizálták. A plázák legfontosabb tulajdonsága, hogy azok privát terek. Egy új földesúr területén vagyunk, a városi embert megfosztották a szabadságától, és újra feudalizálták.

Menjen be egy plázába, és mondja azt, hogy kapcsolják ki a zenét, mert önt zavarja! Ekkor a földesúr fogdmegei megfogják a lábánál fogva, és kidobják. Kiabálhat szabadságért, ekkor majd azt mondják, hogy a Moszkva téren legyen szabad a csövesekkel. Ez azt jelenti, hogy a városi kultúra – amely a szabadságon és az együttműködésen alapult – lezüllött, és alapjait veszítette el – tulajdonjogilag.

– A privát tér és a közösségi tér problematikája a lakóparkok esetében sem egyértelmű. Azért érdekes ez, mert ez a fajta lakóhelytípus gomba módra szaporodik főként Budapesten. Vagyis bár a belső parkot lezárják a lakók az idegenek elől, viszont a tulajdonostársak mint közösségi teret használhatják a játszóteret, a parkot, pihenhetnek a kertben. Vagyis új közösségi terek jönnek létre, még ha privátak is.

– Az általános tendencia a terek privatizációja, ami valójában a terek kirablását jelenti. Az ingatlanfejlesztésnek nevezett ingatlanspekuláció egyre gyorsuló tempóban és nagyon kényszeredett módon kirabolja a terekben rejlő lehetőségeket. Az első probléma a lakóparkoknál az, hogy nem olyan helyen és minőségben építik azokat, hogy hosszú távon az az egész városnak jó volna. A város egésze azt jelenti, hogy az embernek van egy bebútorozható térlehetősége, az egyik részét erre, a másik részét arra használja.

Ma a lakóparkok, nevezzük őket egyszerűen lakótelepeknek, nem ott épülnek, ahol jó volna, hogy megépülnének a forgalom, a tájolás, a fekvés szempontjából. Ott épülnek, ahol kirabolhatók a térbeli lehetőségek a fejlesztők számára.

– Ez nyilván szorosan összefügg azzal, hogy szegény az ország, szegény a város, az egyes fejlesztési, szabályozási tervek nem szakemberek munkái, hanem a fejlesztők kívánságlistáját tartalmazza, ami sokszor nem esik egybe az emberek érdekeivel.

– Pontosan így van. Magyarország és Budapest a huszadik században végig tőkehiányos volt, ennek következtében önpusztító és önrabló módon építkezett. Ha most csinálnánk hirtelen egy olyan grafikát, ami összevetné a budapesti és a bécsi, bordeaux-i vagy lyoni zöldterületek arányát, akkor megdöbbenve látnánk, hogy nálunk a zöldterületek 5 %-ot tesznek ki, míg Bordeauxban 35 %-ot. Ebből láthatjuk, hogy egy város hogyan rabolta és rabolja ki ma is a térbeli lehetőségeit, és ezzel elpusztítja saját jövőbeli lehetőségeit. Ezen belül a mai sikersztorik a lakóparkok, 10 évvel ezelőtt a plázák, 20-30 évvel ezelőtt a lakótelepek, 100 évvel ezelőtt meg a bérházak voltak ugyanígy felkapva. Mindig egy egyoldalú, akkor éppen prosperáló ingatlanfejlesztési műfajjal rabolták le a várost.

Nem lakni akarunk, hanem befektetni

– Hogyan lehetséges, hogy a középosztály intelligens, iskolázott rétegei is vígan költöznek be a lakóparkokba?

– Azt kell, hogy mondjam, nem költözik senki. A középosztály sem. Utoljára száz éve a bérházakba költöztek a bérlők. A belvárosi bérházállomány egy elképesztő nagy lakókeresletre épült, tudniillik akkoriban senkinek sem volt privát lakása, az túl sokba került volna, a középosztály is bérlakásban lakott. Deák Ferenc és Ady Endre szállodában élt. Lakást nem vettek, ennek következtében a lakhatóság iránt a kereslet valóságos volt. Hatévenként minden család egyszer elköltözött. Ez azt jelentette, hogy akik építették a bérházakat, azok a legárnyaltabb keresleti igények szerint pontosan tudták, hogy milyen lakásokra van szükség: a szobakonyhástól, a házmesterlakástól kezdve az ötszobás lakásokig.

A neszmélyi Hilltop borászat További képek a galériában >>

– Működött a piac.

– És hihetetlenül strukturált volt. Mindenki megtalálta a saját igényeinek megfelelőt. Ma nem bérlakásokról van szó, mindenki lakást akar venni. Senki nem költözni és lakni akar, mindenki azt a kis 12 millióját akarja befektetni. Erre nagy kereslet van, mert 12 milliója mindenkinek van – idézőjelben. De ennyiért jó lakást építeni elég nehéz. Ez súlyosabb következményekkel jár, mint amikor 30 évvel ezelőtt az állam futószalagon építtette a tízemeletes paneleket. Akkor sem azt nézték, hogy ki hol akar lakni, hanem, hogy az állam ekkora lóvét beletesz, és ebből ennyi meg ennyi embernek jut lakás. Azt senki sem nézte, hogy milyen az a lakás. Tonnaszámra épül az a sok „bóvli”, amivel majd 20 év múlva nem tudunk mit kezdeni. Egy irányba tájolt lakások stb. Ezekkel mit lehet kezdeni például gyereknevelés meg egészségmegőrzés szempontjából?

– De hát hogyan lehet egy egész országot átvágni?

– Az ország saját magát vágja át.

– Akkor ez minket minősít. Mert Prága és Varsó szintén birkózik saját kommunista múltjával, mégse ragadnak le a posványban.

– Arrafelé másként gondolkodik az ország saját magáról. Összehangoltabban és átgondoltabban történnek az események, ezen is múlik, hogy a közösségi akarat milyen fékeket és szabályozási eszközöket tud beépíteni egy-egy fejlesztési folyamatba. Nálunk már az elején eldől minden. Tudjuk, hogy a város kerületenként és politikailag megosztott, ennek következtében nincs egységes szabályozás. Ha jött a kilencvenes évek derekán egy plázás, és akart építeni egy bevásárlóközpontot Békáson, akkor a fővárosi főépítész blokkolta, az óbudai polgármester azt mondta, hogy nincs akkora telke. A beruházó átugrott a patakon, és megvette Budakalászt 800 millióért. Ha ennek a városnak egységes akarata lett volna, aminek nemcsak az egységes közigazgatás a feltétele, hanem a komoly tőkeerő, az ingatlanpiaci jelenlét; ha nem kótyavetyélte volna el a fontosabb ingatlanjait, hanem gazdálkodott volna velük, és ingatlanpiaci szereplőként részt vett volna a piac befolyásolásában, akkor a folyamatokat nem a magántőke irányította volna, hanem a városi közösségi akarat. És ugyanezt játszhatta volna el a város a lakópark-ügyben.

De Budapest nagyon gyengén áll tőkében és politikai hatalomban. Szerintem ez sehol máshol nem történt meg. Aki jött egy kis pénzzel a zsebében Nyugatról vagy Keletről, az itt azt csinált, amit akart, azt épített oda és úgy, ahogy akarta. Ennek már csak az utolsó megnyilvánulása a korrupció. De ha meg akarjuk érteni a főváros lezüllését, akkor ezt kell látnunk.

(forrás: ingatlanmagazin.com)