Beszélgetés Dévényi Sándor építésszel

[2008.09.28. 14:20]

Dévényi Sándor is a nagy organikus építészek egyike, tevékenysége Pécsett és Budapesten egyaránt jelentős, még autópályát is tervezett. Pécsett nevéhez fűződik a hetvenes években egyedülálló belvárosi rehabilitáció, a szocializmus építése és a panelek felhúzása közepette nem átallott polgári házakat megmenteni. De Pesten se tétlenkedett, többek között a Lágymányosi hidat és a Gellért téri díszkutat tervezte. Beszélgetésünk során szóba került a nemzeti identitás, az unalmas népnek tartott osztrákok virágzó építészete, a tüzépbarokk igénytelensége, a „Pécs Kulturális Főváros 2010” program hendikeppjei, és persze, hogy mit kezdjünk budapesti építészeti örökségünkkel, ami lassan agyonnyom mindannyiunkat, mint ama híres malomkő a Toldiban.

Pécs megúszta, Pest meg vergődik

– Az egyetem után még két évig, 1973-75 között az Ipartervnél dolgozott Budapesten. Azután miért jött vissza Pécsre?

– Mert hívtak. Hiszen én pécsi vagyok, és valójában hazajöttem.

– És rögtön belekerült az 1975-77-es pécsi belvárosi nagyszabású rehabilitációs programba. Akkoriban még javában dübörgött a munkás-paraszt szövetség, építették a szocializmust, és mint a gomba nőtt ki a földből a tízemeletes panelház. Nem lehetett semmi akkoriban két-háromszáz éves házakat rehabilitálni, ismét megtölteni élettel.

– Pécsett a Baranyatervhez kerültem. Az akkori városvezetés annyiban különbözött az ország többi településvezetésétől, hogy a városházán a második vonalban dolgozott egy fiatal, műszaki értelmiségi réteg, akiket egész egyszerűen hagytak dolgozni. A hetvenes évek közepén ez csoda volt, hiszen tudjuk, hogy Miskolcon mindent lebontottak, épp hogy a Széchenyi utca megmaradt. Győrben a lakótelep az óváros pereméig nyúlik, Debrecenben pedig mint a rákos szövet hol itt, hol ott ütik fel a fejüket a tízemeletes panelházak a gyönyörű, ódebreceni, földszintes cívis szövetből. Pécs ezt megúszta.

A városvezetés lustaságból vagy tudatosan hagyta élni azt a műszaki gárdát, amely akkor a városházán összejött. Én akkoriban kerültem ide, és kitaláltuk közösen, hogy valósítsuk meg a városrehabilitációt – még a kifejezés is újnak számított. Akkoriban főként rekonstrukcióról beszéltek, de hát annak a lényege a bontás és újjáépítés. Végigmentünk a Belvárosban tömbönként, hogy melyik épületből mit lehet kihozni, hogyan lehet az értékeket megmenteni. Akkoriban lett a belső városrész műemlék jelentőségű terület. Ez a munka nagyjából 1983-ig tartott. Akkor változott a városvezetés, tetterős, fiatal tanácselnök vette át az irányítást, aki lefejezte ezt a csapatot, kirugdosta az embereket. Állítom, hogy a város a mind a mai napig ebből a szellemi tőkéből él, hiszen átfogó, koncepciózus városrehabilitációs terv azóta nem született.

– Ami Pécsett sikerült, az Pesten miért nem akaródzik?

– 1980-ban átkerültem a Pécsi Tervezőhőz, ahol akkor már működött egy speciális rehabilitációs iroda, ezért mi kaptunk budapesti megbízásokat is. A mostanában állandóan cikizett Erzsébetvárosban, az ún. zsidónegyedben egy tömbre készítettünk tanulmánytervet. De nem lett semmi a rehabilitációs ötletből. A Hársfa utcáról van szó, itt volt a Hungária Fürdő is, de azóta az a tömb teljesen átépült, rengeteg házat lebontottak a környéken. A Continental Szállót ledózerolták a sarkon, amit mi megőrzésre javasoltunk.

– Miért nem lehet Budapesten megcsinálni a rehabilitációt?

– Meg lehetne. Nem én találtam ki a szlogent, hogy Budapest Európa eklektikus skanzenje. De nem halott, hanem élő múzeumvárosra gondolok. A Duna-part, az Andrássy út, és az itt álló épületeket jellemző építési periódus már a világörökség része. Csak ezt komolyan kellene venni egyszer. Az Andrássy út és környéke nemcsak a Paulay Ede utcáig tart, hanem kiterjed a Király utcára is. Végre minden értéket fel kellene mérni, és úgy rehabilitálni, hogy az a mai életnek megfelelő legyen. Ehelyett műemlékeket bontanak le. Ez azért tragikus, mert léteznek technikák a műemlékvárosok revitalizálására, csak ehhez több pénz kellene. Budapest unikális a világon, hiszen egy időben – a 19. század végén – épült ez a terület, a szecesszió és az eklektika ennyire egységesen nem maradt meg máshol. Ez az ami most veszélyeztetve van.

Bagolyvár (Pécs) További képek a galériában >>

– Vannak, akik azt mondják, hogy az eklektikus stílus régi korstílusok utánzata, és valójában a város mindig a nagy fejlesztők zsákmánya volt, mindig is azt építettek, amit akartak. Ugyanez volt a helyzet a monarchiabeli aranykorban is.

– Ez annyira nem igaz, Budapesten létezett a Közmunkák Tanácsa. Olyan rendet tartottak a fővárosi fejlesztésekben, amit azóta sem tudott intézmény pótolni. Akkoriban Budapesten a homlokzatképzést szabályok határozták meg, így a homlokzat magasságára, az ablakok ritmusára, a nyílászárók körülbelüli méreteire az előírásokat be kellett tartani. Az igaz, hogy a keretes beépítést megengedték – ez mai szemmel nézve telekuzsora –, a gangos házak így alakultak ki. De a 19. század végén ez volt a korszellem, ezt lehet persze bírálni, de ezzel együtt a városfejlesztés nagyon szigorú és előrelátó szabályok rendszerében zajlott.

– Igen, de mi volt a titok? Hiszen akkor is urambátyám világa volt, mint most, a „dzsentrivilág” javában virult, a korrupció az egekbe szökött, elég csak Mikszáthra gondolnunk, ennek ellenére működött a Közmunkák Tanácsa, amely ki tudta vívni a polgárok tiszteletét.

– Az a világ valószínűleg szabályozottabb volt. Tehát mindennél van még rosszabb is.

A város olyan élőlény, mint az ember

– Ön Makovecz Imrét tartja mesterének. A pécsi rehabilitációs munkák időszakában fordult az organikus építészet felé?

– Az organikus irányzatnak nem a régi házak a lényege, hiszen a konzervativizmus nagyon építő eszme a közhiedelemmel ellentétben. Idézzük John Lukacs szavait: a konzervativizmusnak az a lényege, hogy a múltból mindig a jót tartja meg és azt folytatja. Ma a konzervatív szót a retrográd értelemben használjuk. Ha viszont ezt a különbséget megfogalmazzuk, akkor máris tudjuk, hogy mit értünk ez alatt. Az organikus építészetnek ez az attitűdje ilyen összefüggésben értendő. De nem ez a lényege, hanem hogy szerves fejlődést kell produkálni, ami természetesen időben és térben is értendő. Időben ez a konzervatív gondolkodás, a múlt értékeinek a folyamatos továbbfejlesztése, az egymásra épülő gondolatiság. A térbeliség pedig a megjelenő formákat jelenti. Bizonyos antropomorf vagy zooform formálásról van szó, amelynek van egyfajta formavilága, de alapja az emberközpontúság. Az ember által igényelt tér megkonstruálása, és nem a technika által az emberre kényszerített tereknek a tervezése.

– Ön azt mondta, hogy illeszkedjen az adott épület a már meglévő utca szövetébe. Itt ahol beszélgetünk, az ön egyik híres épületében, az ún. Római udvarban, ez a csavart formájú épülettömb beleillik a 18-19. századi utcaképbe?

– A város egy élő szövet. A város ugyanúgy élőlény, mint az emberi organizmus: van születési pillanata, fejlődési periódusa, és nyilván halála is. A város szintén állandóan fejlődik, változik, mint ahogy az emberi test is hétévenként megújul, a városnak is kicserélődnek elemei. De a régi és új elemeknek is harmóniában kell lenniük egymással, különben rákos szövetről beszélhetünk. Az organikus építészet elméletéről legdinamikusabban Kolhaas divatos holland építész fogalmazza meg véleményét: az organikusnak mondható városrehabilitáció és a történelmi városok átépítése álmegoldásokhoz is vezethet.

Ő Zürich példáját említi: a város túlnőtt a középkori burkon, és egy olyan második város keletkezik, ami részben a föld alatt jön létre, hiszen minden műemlék ház alatt több méter mélységben garázsok épülnek – ennek következtében a történelmileg kialakult védett város egy álom. Az igazság valahol a kettő között van. Visszatérve a Római udvarra, először is itt találták meg a római polgárváros romjait. Ezért a házat át kellett tervezni. De próbáltam az utca 18-19. századi kis házainak a hangulatát átvenni. A tervem egy helyen töri, gyűri meg a háztömböt, a kapunál, ezzel hangsúlyt képez, ami indokolt volt, mert ez egy átjáróház.

– Ön Makovecz Imrét tartja mesterének. Pesten ugye már közhelyszámba megy, de organikus művész nem építhet. Mi ennek az oka?

– Ez egy nagy baromság. Makovecz Imre az országban a nagyon kevés szellemi produktumot létrehozó emberek közül az egyik – tíznél több nincs –, akiket a világon ismernek. Ebből következik az irigység. Ősi magyar átok. Ha Makovecz 1990-ben elmegy Amerikába, biztos, hogy híresebb lenne, mint most. Kihasználatlanul hagyjuk azt a szellemi tőkét, amit ő képvisel. Imre és az én építészeti pályaívem között az a különbség, hogy én a hangsúlyt az illeszkedésre teszem, ő pedig az egyéni növekedésre. Ő egyedi műalkotásokat hoz létre, ezért nehezebben illeszkedik a városi szövetbe.

– Úgy tűnik, mintha az organikus építészet önmagát ismételné, és az elmúlt időszakban nem lett volna elmozdulás.

– Hadd indítsak távolabbról! A magyar építészet nagy baja, hogy gyakorlatilag az organikus építészeten kívül markánsan nem jelenik meg más stílusban. Ez azért érdekes, mert ha a magyarságtudatunkat és a nemzeti hovatartozásunkat folyamatosan tagadjuk, akkor nem lesz magyar építészet. Hadd említsem meg ellenpéldául a mai osztrák építészetet! Abszolút modern, abszolút osztrák. Tökéletes alkotásokat hoznak létre. Menjünk el Murauba, nézzük meg a megyeházát, vagy nézzük meg az innsbrucki pályaudvart, és még vég nélkül sorolhatnám. A magyar építészetet viszont kevésbé és csak nyomaiban lehet felfedezni, azoknak a zöme is az organikus építészethez köthető. Tragédia, hogy mindig a szélsőségek irányába hajlunk el, és ez sajnos az oktatási rendszerünkből t.i. a vizuális kultúra oktatásának elhanyagolásából, a tudatlanságunkból fakad. Például az organikus építészet ürügyén kinőtt egyfajta „tüzépbarokk”. Veszik a csicsás, barokkos műkő oszlopokat. A 70-80-as évekbeli gondolkodás fellazította a bauhauson alapuló modernizmust, ennek egy oldalhajtása ez a tüzépbarokk. De ebből tanulni kell!

Folytatjuk (ingatlanmagazin.com)