A káosz lélektanáról világosan 2. rész

[2008.04.23. 18:27]

Makovecz Imre szerte a világon zseniális épületeket, közösségi tereket varázsol. Budapesten valahogy nem látni. Véleménye azonban megvan a fővárosról, el is mondta. A közlekedési káoszról, a körgyűrűről, a hidakról, a sosemvolt világkiállításról, a befektetőkről. Amiről meg nem volt értelme beszélni, ott hallgatott.

– Budapest állandóan a politikai viták középpontjában van. Adódik a naiv kérdés: nem lehetne valahogy, valamilyen csoda folytán megegyezni a város érdekében?

– Ha egy olyan politikai játékmezőny van ma Magyarországon, amely körbevesz bennünket, akkor nemigen. Például amikor Budapest elnyerte a világkiállítás rendezésének jogát, akkor az egyik politikai szféra mindent megtett azért, hogy itt ne legyen világkiállítás. Nem is lett.

– Jó, hát a világkiállítás az világkiállítás. De ettől még Budapest Budapest maradt.

– Én Sevillában, egy elmaradott országban átéltem egy világkiállítást, ott tapasztaltam, hogy mi a pozitív hozadéka Andalúziában egy ilyen típusú világtalálkozónak. Hatalmas információ- és pénzkoncentrációt jelent, gondoljunk a jelentős tömeget befogadó új szálláshelyek építésére, a közlekedésfejlesztésre, az energiaellátás modernizációjára, és még sorolhatnám. Ha Budapesten megrendezték volna a világkiállítást, akkor ma Budapest nem így néz ki, ahogy kinéz. Akkor a körgyűrűket meg kellett volna építeni, akkor reggelente be lehetne jönni Budapestre, és este ki lehetne menni a fővárosból. Mert mára már lakhatatlanná vált a város, közel egymillió ember költözött el az elmúlt két évtizedben.

– Ön szerint miért nem kellett a világkiállítás az akkor regnáló elitnek?

– Én csak kérdéssel tudok a kérdésre felelni. A Gellérthegyen két szégyenfolt található. Miért vannak ott? Az egyik a Citadella, amelyet az osztrákok építettek 1849-ben, hogy ágyútűz alatt tarthassák Pestet. A másik a Szabadság-szobor. A második világháborúban a Kárpátok vonulatánál kiépített Árpád-vonalat az oroszok nem tudták áttörni, ezért amikor a románok átálltak hozzájuk, Havasalföldön keresztül, Temesvár felől érkezett az ún. felszabadító 2. ukrán hadsereg. A Szabadság-szobor ezért néz délkelet felé. Azt a szobrot a „sajátosan” balesetet szenvedett Horthy Istvánnak az emlékére készítette Kisfaludi-Stróbl és egy repülőgép légcsavarját tartotta a kezében, de azt a háború után eltüntették, és egy pálmaág került a helyére.

Nem Horthy István emlékére, hanem a 2. ukrán hadsereg dicsőségére áll ott, amely össztűz alatt tartotta a Várat rombolóbombákkal. Kilenc éves koromban a kerítésbe kapaszkodva a szüleimmel együtt sírva néztem, ahogy égett a királyi vár. (Eredetileg a Horthy Miklós (Petőfi) híd budai hídfőjéhez szánták a kormányzóhelyettes szobrát, de a helyszínt 1943-ban a Tabánra módosították. A kompozíció előterében a kormányzóhelyettes repülőruhás alakja állt volna, mögötte pedig egy emelvényen a repülés géniusza, amint tört koszorút dob a hősre. A két főalak szobra 1944 tavaszára el is készült, de a német megszállás és a bombatámadások megindulása után felállítására már nem került sor. Eszerint bár a Szabadság-szobor a Horthy-emlékművel való párhuzama nem igaz, a fasizmust jelképező sárkányt megölő mellékalak kompozíciója azonos a szobrász 1928-ban Nyíregyházán felállított huszáremlékművével, amelyen a magyaros ruhájú férfialak a bolsevizmus sárkányával végez – a szerk.)

– Jó, de ezekből mi következik?

– Úgy gondoltam, hogy ezt a két szégyenfoltot el kellene takarítani, és helyette megépíteni azt, amit már 1906-ban a zseniális magyar építész, Medgyasszay István megtervezett: a Magyar Panteont. Csak én kisebbet rajzoltam, mint nagyszerű elődöm. Sokkal inkább egy emlékhelyre volna ott szükség, mint erre a két borzadályra. Hogyan lehet a Citadellára, arra az ocsmány katonai létesítményre mint műemlékre tekinteni?

A Makovecz-féle Pantheon Fotó:MTI

– Jó, de ezek szakrális gondolatok! Ha Budapest fejlesztéséről beszélünk, legyünk kicsit konkrétabbak, praktikusabbak!

– Budapest, ugyan már! Nem velem kell erről beszélgetni, hanem azokkal a külföldi üzletemberekkel, akik felvásárolják Budapestet. Tőlük kell megtudakolni, hogy milyen fantáziát látnak a városban. Eladjuk a Hősök terére kivezető sugárutunkat, az Andrássy utat, ahol az építészek-tervezők – akik az egyes paloták rekonstrukciós munkálataival foglalkoznak – sorra panaszolják el, hogy megrendelőik nem fizetik ki őket. Ilyen világban élünk. Budapest egy szennyes szatócsszemlélet világa, egy közlekedési csőd. Normális dolog az, hogy hatalmas raktárakat építenek e nagy múltú történelmi város peremén, miközben a Bajcsy-Zsilinszky úton és az Andrássy úton bezárják az üzleteket?

– Akkor mégiscsak a politikai érdekcsoportok háborújának túsza a város.

– Nem a politikai érdekcsoportok közötti háború az, amely ma jellemzi Budapestet és Magyarországot. Ez csupán figyelemelterelő játszma. Az alapkérdés az, hogy miért kell mindent eladni. Erre mondok egy rövid történetet. Egyszer volt egy hódmezővásárhelyi ember, aki kitalálta a Puli nevű kisautót, amely elektromossággal működött. Az a vállalkozás nem sikerült. Most egy fiatalember újra nekifogott a kivitelezésnek, megpróbálta Magyarországon megvalósítani, a prototípus már kész is. De Bécsben kell megcsinálnia, mert a magyar potentátok nem tőle veszik meg az autót, hanem máshonnan. Miért? Mert ettől a zseniális magyar feltalálótól nem kapnának jutalékot.

Vagy annyit biztos nem, mint amennyit a másiktól. Világos, nem? Nem azért adják el az ingatlanokat, mert a magyar államnak nincsen pénze. Zsebre megy a játék, ez a dolog egyik része. Más aspektusból nézve pedig a társadalom átalakítása és a politika azt a célt szolgálja, hogy a magyar vállalkozó ne maradjon talpon, hanem alkalmazottá váljon.

– Ez azért elég tág értelmezés.

– Nézzük meg, hogyan adózunk! Amikor a számlát benyújtjuk, akkor azonnal be kell fizetni annak a 20%-át, még azelőtt, hogy pénzt kapnánk. Manapság ráadásul divat nem fizetni, ebből egyenesen következik, hogy kvázi akkor is kifizetjük a magyar államot, ha egy fillért se kapunk. Ez komolytalan. Ez arra megy, hogy ne tudjunk tovább működni. Mert nyilvánvalóan ez a következménye.

– De miért lenne ez bárkinek is a célja?

– Azért, hogy az a nemzetközi pénzvilág, amely mindenhol mozgatja a társadalmi átalakulásokat, kerüljön vállalkozói és döntési pozícióba. Nemzetközi trend ez, amiről most beszélek.

– Prága akkor miért tudott talpon maradni, és megőrizni hagyományait?

– Mert úgy látszik, ellenálltak valamiért. Budapestnek és ennek a maradék Magyarországnak más funkciót szántak, mint Csehországnak és Prágának.

– De az államnak nincs pénze a felújításra. Budapestet tekintve hatalmas épületállományról beszélünk, amelynek jelentős része műemlék. Ezért kell eladni befektetőknek, akik felújítják. Mi ezzel a probléma? Legalább valaki felújítja, és nem hagyja, hogy összedőljön a város, mint egy kártyavár.

– Ahonnan Ön kérdezi, onnan nem lehet elindulni. Vissza kell tekintenünk az időben megint egy kicsit! A rendszerváltás nem hozott létre reprivatizációt. Nem adták vissza az embereknek azokat a tulajdonelemeket, amelyeket elvettek tőlük 1949-ben: asztalosműhelyt, lakatosműhelyt, szatócsboltot stb. A tulajdonuktól megfosztott családok elszegényedtek, de igazi kárpótlásban nem részesültek. Hiszen bár sokan kaptak kárpótlási jegyet, azonban annak az értékét a brókerek közreműködésével levitték. És azok, akik a rendszerváltozást megelőző időkben pénzhez jutottak – hiszen a nyolcvanas évek már nem egészen a szocializmusról szóltak –, felvásárolták a jegyeket. Így aztán nem kapták vissza eredeti tulajdonosaik az ingatlanokat.

– Húha! Ez már megint nagyon távolinak tűnik! Kicsit közelíthetnénk…

– Azért az valakinek köszönhető, hogy a lakosság és a vállalkozások nagy része tőkeszegény maradt. Ne onnan induljunk el, hogy az államnak nincs pénze! Az állam nem engedte meg, hogy az emberek olyan helyzetbe kerüljenek, hogy képesek legyenek a saját ingatlanaikat felújítani. Ez az állapot mesterségesen lett létrehozva.

– Még mindig nem értem, hogy mi a baj a befektetőkkel?

– Mondok egy példát. Valaki megtervez egy lakást. Komplett kivitelezési terv áll rendelkezésre, a kivitelezővel megkötnek egy megállapodást, ennek értelmében 170 ezerért megcsinál egy négyzetméternyi lakást. A lakásforgalmazó cég aztán 550 ezer–1 millió forint közötti négyzetméteráron értékesíti az adott ingatlant. Az értéktöbbletet nyereségként adómentesen kiviheti az országból. Ez a folyamat egyik oldala. A másik oldala, hogy a 170 ezer per négyzetméteres ár után a magyar kivitelező nettó adóhányada 60% plusz forgalmi adó, és így tovább. Nem tudjuk pontosan, ki hogyan tud csalni, mert mindenki trükközik. 75-80% között mozog az az összeg, amit vissza kell fizetni a magyar államnak. Ez nyilvánvalóan gazdasági feszültséget jelent a külföldi beruházó javára.

A makói fürdő látványképe Fotó:MTI

– Ez egy konkrét szituáció az építőiparban! De ez hogyan befolyásolja egész Budapest fejlődését?

– Itt honfoglalás történik, amelyet náció nélküli, a pénzvilághoz tartozó szervezetek hajtanak végre. Magyarországról a tulajdonjog és életképes vállalkozások esetében nem nagyon tudunk beszélni. Csak akkor, ha szolgaként ezt az arctalan, internacionalista ipart kiszolgáljuk. Magyarország és Budapest pozíciója ennyi. Ha a mostani városi vezetést nézem ebben a történetben, százszázalékosan kiszolgálja ezeket az érdekeket. Szó sincs Budapest érdekeiről. Ne vicceljünk már! Ezzel a metróval? Kinek van szüksége a négyes metróra? Ez csak arra jó, hogy Budapest közlekedését lehetetlenné tegye. Miközben a körgyűrűre volna szükségünk. Ha valaki Budakeszin lakik, és Pesterzsébetre akar eljutni, először be kell jönnie a Moszkva térre. Még Szentesen és Csongrádon is van elkerülőút.

– Ha Budapest Ön szerint áldozat, mi a megoldás?

– Egyetlen megoldást látok csak. Ezt a moszkovitából brüsszelivé avanzsált szolgáló réteget el kell zavarni a fenébe. A beszédnek elmúlt az ideje.

– Na jó, de hát valamennyire mégiscsak demokrácia van Magyarországon, amelynek egyik alapfundamentuma a magántulajdonhoz való jog, akkor ilyet nem lehet csinálni.

– De igen.

(forrás: ingatlanmagazin.com)