Boldog fővárosi kezdő vezetők,

akik most vizsgáztak és azt hiszik minden alapot megkaptak…
http://tanulovezeto.eu/aktualis_hirek
írja a tanulovezeto.eu

Augusztus második felében járunk, vizsganap van a fővárosi tanpályán, csak úgy találomra kérdezek meg három frissen levizsgázott tanulóvezetőt:


H. Péter. Tizenkilenc éves, tavaly érettségizett, 36 gyakorlati órát vett, forgalmi vizsgája másodikra sikerült. Nagyon boldog és felszabadult, sajnálom is kizökkenteni hangulatából.
Volt országúti vezetés?
- Nem volt, mert én a belvárosba lakom. Hat vizsgaútvonalat jártunk, közben a parkolási feladatokat gyakoroltuk.
Volt hegyvidéki vezetés?
… ?
Már úgy értem, hogy innen Pestről átmentek-e autózni Budára, a hegyekbe?
- Nem. Soha nem voltunk Budán. Nem volt erre idő, az oktatóm minden percet kihasznált, hogy a vizsgán jól szerepeljek.
Gyakorolták az éjszakai vezetést?
- Nem. De ezt én nem is nagyon bánom! Az oktatóm világosan megmondta: sokkal többre megyünk, ha inkább a parkolási feladatokat gyakoroljuk.


K. István. Huszonegy éves, szobafestő, kétszer bukott, negyven órát gyakorolt, most megvan.
Gratulálok! Volt Önnek országúti vezetés?
- Hogyne. Kerepesen lakom, többször vezetett hazafelé az utunk.
Autópályán is mentek?
- Sajnos nem volt pályajegyünk.
Hegymenet az volt?
- Természetesen. Hazafelé, Ilona-telep előtt van emelkedő és Kistarcsától Kerepesre is lejtős az út.
Az éjszakai vezetést gyakorolták?
- Én mindig a reggeli órákban vezettem. Ilyenkor jóval nagyobb a forgalom, mint éjszaka!


M. Timea. Huszonhat éves, neki elsőre sikerült, igaz előtte nyolc pótórát is vett és a vizsgára húszezerrel bebiztosította magát.
Az mit jelent, hogy húszezerrel bebiztosította magát - kérdezem?
- Azt nem árulhatom el, mondja határozottan.
Miért, hiszen a nevén kívül nekem semmi adatom nincs magáról – kérdezem?
- Ne is próbálkozzon, mondja megint határozottan.
Volt országúti vezetés?
- Országút nem volt, de kétszer jártunk az M0 autóút északi szakaszán.
Hegyvidéki vezetés volt?
- Nem volt, de az én oktatóm mindenre megtanított. Ha gurulni kezdett a kocsi parkolás közben, azonnal gyakoroltuk a kézifékes módszert.
Gyakorolták az éjszakai vezetést is?
- Meg akartuk próbálni, de nem jött össze. Jaj, bocsánat! Most aztán elszóltam magam! Voltunk éjszakai vezetésen! Alá is írtam! Kétszer is!

Három bekezdés a hatósági B kategóriás tanterv követelményeiből:

o Haladás hegyvidéki utakon, emelkedőn, lejtőn
§ elindulás,
§ sebességváltás,
§ megállás,
§ parkolás,
§ a sebesség megválasztása és tartása,
§ kanyarodások,
§ megfordulások.

o Haladás országúton, autóúton, autópályán
§ ráhajtás, lehajtás,
§ sebesség- és iránytartás,
§ kikerülés, előzés,
§ együttműködés a partnerekkel,
§ fékezés nagy sebességről,
§ padkára futás mérsékelt sebességgel.

o Közlekedés éjszaka
§ a világítóberendezés használata (fényváltások szembetalálkozáskor, követéskor, előzéskor és várakozás esetén),
§ a sebesség megválasztása,
§ tájékozódás és manőverezés.

Természetesen az oktatókat is kérdeztem:

Mintha már nem lenne „divat” az esti, az országúti, a hegymeneti vezetés?

- Biztosan van, aki még csinálja, de nagyon kevesen lehetnek – mondja R. László. A papíron persze minden rendben, de ezek a gyakorlatok már régen luxusnak számítanak a gyakorlati oktatásban. Ilyen magas üzemeltetési árak mellett, ilyen alacsony oktatói bérrel már lehetetlen ezeket az órákat bekalkulálni a programba.

Pedig a tanterv írja, és fontos is lenne. Az országúti vezetésben például még egy-egy előzés tanítására is lenne lehetőség – teszem fel az újabb naiv kérdést.

- Előzés? Ugyan! Hol van az már? A sikeres vizsga a fontos! És a tanulóvezetőnek is ez a fontos! Mielőbb vizsgázni, mert nagyon hamar elfogy az erre szánt pénz!

Azt mondja, hogy ezekre a feladatokra nincs is szükség?

- Dehogy mondom! Nagyon is szükség lenne a feladatokra! Ezt azonban a tanulóvezető nem fizeti meg! Az éjszakai vezetés megszervezése nagyon macerás dolog, szétszabdalja a munkaidőmet, nehéz rávenni a tanulókat is; az országúti vezetés rengeteg időt elvon a vizsgára felkészülésből, egyébként is, az vicc, hogy óránként negyven kilométert teljesíteni; a hegymenet is nagyon fontos lenne, de én csak akkor csinálom, ha oda megy a vizsgaútvonal.

Mi lenne akkor a megoldás?

- Már az is jelentene valamit - szól közbe T. Károly - ha például az autópályás és az éjszakai vezetés a B tantervben extra szolgáltatás lenne, külön órákban, külön díjazással. Az legalább becsületes dolog lenne. Ha a hatóságok, hivatalok nem csak a bürokratikus intézkedésekkel, a szigorú szankciókkal törődnének, hanem az oktatás minőségére is figyelnének, akkor lehetne ebben előre lépni. Az igazi megoldás persze egészen más.

Az pedig mi?

- Az a régi. Minden autósiskolában reális tandíj, minden oktatónak valós munkabér, hogy legyen tisztességes haszon. Kár, hogy én már nem hiszek benne.

Budapest, 2012. augusztus végén

Válasz

A tanulónak, az oktatónak nem könnyű a dolga ..
http://tanulovezeto.eu/tanulovezetokne

:) "Meg kellene ölni, ötlött fel bennem a megoldás. A filmekben is megölik a terhelő tanúkat. Ha megszerzem a jogosítványt, megölöm, és azt fogom terjeszteni, hogy én az első pillanattól fogva rém ügyes voltam, valójában egy született autóversenyző vagyok. Végül is ő az egyetlen tanúja közúti rémtetteimnek."


TANULÓVEZETŐKNEK

Kedves Oktatóm…

Na, ez a nap is jól kezdődik! Semmi különös, csak a nők életének nagy részét végigkísérő, úgynevezett nehéz napok egyike. Belső feszültség, lelki labilitás, kellemetlen deréktáji fájdalmak. Nálam mindezt tetézi az ilyenkor menetrendszerűen jelentkező masszív migrén is.

Gondosan összekaptam szétesni készülő alkatrészeimet, hősiesen helytálltam a reggeli teendők ellátásában, s már készülődhettem is a családi fészek átmeneti elhagyására. Álltam a tükör előtt, s azon gondolkodtam, mit tudnék kezdeni magammal. Arcom kifejezetten sportos jelleget mutatott, már amit a szemeim alatt díszelgő olimpiai öt karikát illeti. Persze fekete-fehérben, mint a régi szép időkben. Gyors fejszámolással megállapítottam, hogy legalább egy órára és összes szépítőszerem használatára lenne szükségem ahhoz, hogy frissnek és üdének tűnjek. Döntöttem. Karikák maradnak, én megyek, mert elkésem.

Útközben azon törtem szegény, fájdalomtól lüktető fejemet, hogyan fogom átvészelni a mai autóvezetési gyakorlatot. Talán szólni kellene az oktatómnak, hogy ma legyen kíméletes…

Ülünk az autóban, méretemre igazítom az ülést, a tükröket.

- Kicsit fáj ma a fejem – mondom csak úgy mellékesen.

- Gyakran fáj a fejed? – kérdi udvariasan ez a kedves fiú.

- Nem gyakran, csak… itt elakadok. Mégsem mondhatom meg neki, ami a számára kívánkozik! Vagyishogy havonta egyszer. Hirtelen ötlettől vezérelve mégis folytatom… valószínűleg ez a szeles idő… szemem sarkából látom, hogy felhagy eddigi szöszmötölésével, s rám néz.

- Ajjaj! Valami nem stimmel.

Kipillantok a szélvédőn, s látnom kell, hogy a parkoló körül álló fákon, bokrokon levél sem rezdül. De még egy vacak kósza fuvallat sem lengedez.

Itt már nincs mit mondani. Három variáció lehetséges: 1. Rájött, hogy intim szférám elé próbáltam roskatag spanyolfalat állítani mellébeszélésemmel. 2. Az eddig letöltött hat tanórán nyújtott alakításom alapján megállapította, milyen ügyetlen vagyok, s most azt gondolja, előre magyarázatot akarok adni ma elkövetkező baklövéseimre. 3. Most revideálta eddigi véleményét rólam, mely szerint egy szédült, enyhén lökött tyúk vagyok. Ettől a perctől kezdve átsorolt a zárt osztályról ideiglenesen elbocsátottak kategóriájába.

Különben pedig azt gondol, amit akar, csak ma ne kelljen kimennem a forgalomba. Igazán nem vagyok olyan állapotban! Egy kis rutin, szlalom, miegymás még elmenne valahogy.

- Induljunk. Megyünk egy kört a tanpályán, aztán kimegyünk.

- Jézus Mária! – gondoltam kétségbeesve.

- Merre? – kérdeztem a kapunál.

- Balra – jött a megnyugtató válasz.

Ugyanis nem mindegy. Ha balra kanyarodunk, akkor Üröm felé tartunk, országúton, kifelé, egyre ritkuló forgalomban. Meg aztán arra egyszer már mentünk, nem lesz teljesen új a dolog. Jobbra viszont a város felé visz az út, közlekedési lámpák, gyalogátkelőhelyek keresztezésével, sűrűsödő kocsifolyamban.

Sikerült tehát balra kikanyarodnom, majd fölkapcsoltam négyesig, ötvennel száguldoztunk.

Fordulj jobbra – hangzott az utasítás, s belőlem kiszaladt az erő, mert nem láttam az utat, ahova bekanyarodhatok. Mindenesetre lassítottam, visszaváltottam, jobbra húzódtam. Út még mindig nincs a látóteremben. Látok ugyan két lyukat, melyet járdasziget választ el egymástól, de melyik az enyim?

És hol van a folytatás?

Amennyire én merem az út közepéről fordítani a tekintetem, ott csak kertes házak sorát látom. Mindig is vágyódtam egy családi ház után. Nyílván e vonzalom késztet most arra, hogy nyílegyenesen az egyik felé vezetem az autót. Azután majd jobbra kell kanyarodjak, s ez körülbelül ebben az irányban van.

Engedj el mindent! – hangzott a kétségbeesett kiáltás, s én boldogan engedelmeskedtem. Annál is inkább, mert az általam kiválasztott ház kertje előtti vízelvezető árok vészesen közeledett. Oktatóm bekanyarodott helyettem. Persze, neki könnyű, ő tudta, hol az út. Megálltunk. Ránéztem.

Elég rosszul néz ki a fiú – állapítottam meg halványzöld arcszíne láttán. Nem érti, mi történt. Juszt se magyarázom meg neki! Magától is tudhatná, hogy én még nem merek a jobb ablakon kinézni. Egészen egyszerűen azért, mert ha oldalra fordítanám a fejem, biztos, hogy nem tudnék a sávomban maradni. Az út, amelyre rá kellett volna kanyarodnom, nem merőleges a Bécsi útra, hanem hegyesszöget zár be vele. Az én mereven előre szegezett tekintetem látószögébe ez nem fér bele. A többit pedig már elintézte a pánik.

Én hallgatok, ő beszél. Elégedetten veszem ki szavaiból, hogy ekkora hülyeséget nem feltételezett rólam. Hiába, én mindig felülmúlok minden várakozást, továbbá önmagamat is.

Szép lassan haladunk tovább a keskeny úton, fogalmam sincs hová. Szerencsére alig akad autó, így némi figyelmet szentelhetek a fejemben dörömbölő légkalapácsnak. Irigyen gondolok az indiai jógikra, akik puszta akaratukkal ki tudják kapcsolni testük fájdalmát, szárnyaló lelkük messze a porhüvelyük fölé emelkedik. Én pillanatnyilag nemhogy esendő, de egyenesen elesett vagyok, s képtelen vagyok akár egy centivel is önmagam fölé emelkedni. Ami nem is csoda, hiszen először magam alól kellene valahogy kikászálódom.

Óóóó. Ott a távolban egy útkereszteződés. Biztos vagyok benne, hogy valamerre kanyarodnom kell majd. Így gyorsan végiggondolom a teendőket.

A kereszteződésnél fordulj balra!

Na, ugye! – gondoltam elégedetten, s eldöntöttem, hogy most kiköszörülöm a csorbát, s káprázatosan oldom meg a feladatot. Nos, a káprázat elmaradt, de azért megoldottam.

Közben rájöttem, hogy miért jöttünk erre. Oktatóm meg akart kímélni engem – s nyílván önmagát is – attól a nekem még életveszélyesnek számító manővertől, amelyet a temető melletti útra való kanyarodás igényelt volna a bonyolult, lámpás, táblás, kanyarodási szabályos útkereszteződésben. Arra igazán nem számíthatott, hogy én még ezen a kerülő úton is veszélybe tudom sodorni az életünket.

Végre tudom, hol járunk! Nyomom a gázt, felkapcsolok négyesig. Oktatóm közben megkérdi, tudom-e, hogy hol van az akármilyen nevű utca, mert most oda igyekszünk, egy leendő tanítványával akar beszélni. Naná, hogy nem tudtam. Csillaghegyi strand, előtte parkoló.

Itt állj meg kérlek! Megálltam. Míg oktatóm a csomagtartóból előhalászta a térképet, megpróbáltam a teljes jógalégzéssel. A levegő tüdőből, hasból való kipréselésig jutottam, amikor már ismét indulásra nógatott. Mint a partra vetett hal, tátogva kapkodtam az éltető oxigén után. Közérzetem a rosszul sikerült javítási kísérlet eredményeképpen még egy fokkal romlott.

Szép csendben üldögéltünk egymás mellett. Ő várta, hogy elinduljak, én vártam, hogy ideadja az indítókulcsot, amit a csomagtartó kinyitásához elvett az előbb. Nekem nem volt sürgős, Ő pedig türelmes volt.

Pillanatokkal később már a HÉV-átjáró piros jelzőlámpájánál álltunk.

- Árulás! Itt valahol lennie kell egy közlekedési lámpának is, mely a kereszteződés forgalmát irányítja.

- Ilyen nincs! Egyszerűen hiába forgatom a fejem, szemem, nyújtogatom a nyakam, nem látom sehol. Honnan a csodából tudjam, hogy mikor indulhatok el?! Növekszik lelkemben a kétségbeesés, lassacskán jól fejlett pánikká növi ki magát.

- Figyeld a lámpát, piros-sárgánál tedd egyesbe, zöldnél indulj! - hallom valahonnan messziről, egy másik világból oktatóm hangját.

- Jó vicc! Előttem szép kék, lila karikák táncolnak, piros-sárgának híre hamva nincs.

- Indulj már végre! – ért utol ostorcsapásként az ingerült hang, s én, mint a veréshez nem szokott versenyló, ijedtemben heves rúgkapálásokba kezdtem lábammal. Ennek egyenes következményeként az autó hatalmasat rándult, a motor lefulladt.

Nem igazán tudom, hogy mi módon, de végül is átevickéltünk a kereszteződésen. Nyilván nem az én érdemem volt. Lelkem összetörve, virágoskertem széttaposva, fejemben üvöltő fájdalom.

- Hogy mi a csodát tudnak egyesek úgy szeretni az autóvezetésen?

Ha nekem még egyszer valaki azt mondja, hogy megnyugszik, ha volán mögé ül, én biztosan megpofozom. Életemben még annyit nem idegeskedtem, mint ez alatt a hat óra alatt, amit autóvezetéssel töltöttem. Amúgy sem túltengő önbizalmam egyre fogy, fogyogat.

Na, talán most ügyesebb leszek! Egyenes védett útszakasz. Majd útkereszteződés, jól látható közlekedési lámpával. Pirosnál szabályos megállás, majd megfelelő időben, szépen kivitelezett indulás. Ismét egyenes, védett út, melynek végén tűrhetően sikerült jobbra kanyarodás következett.

Repeső szívvel pillantok meg egy lelkemnek oly kedves táblát, mely csak 40 km/h-s sebességet engedélyez. Minek is az a nagy rohanás? Éppen kezdtem élvezni, hogy a saját sávomban, a megengedett tempóban haladok, amikor oktatóm – okulva az előbbiekből – csendes őrültek szakképzett ápolójához illő hangon közölte:

Forduljon be jobbra!

Boldog révületből éledve agyam kelletlenül vette az utasítást, majd továbbította végtagjaim felé. Ebben a pillanatban kezeim, lábaim egymástól, valamint eszemtől teljesen független, eszeveszett csápolásba kezdtek. Végül is bekanyarodtam, de hogyan!?

Akkori lelkiállapotomban nem igazán tudtam megállapítani, hogy ami felé a kocsi fara lelkesen csúszkál, az a Grand Canyon, vagy csak egy vízelvezető árok. Hát igen. Azt hiszem, amíg egyszerre akartam jobbra indexelni, kettesbe kapcsolni, szépen jobbra húzódni, valamint szűken kanyarodni, elfelejtettem a sebességet csökkenteni. Valahogy a gázon maradt a lábam. Hiába, valamit mindig kihagyok. Oktatóm gyors szakszerű mozdulatokkal korrigált. Félreálltunk. Én igyekeztem egyébként sem számottevő méreteimet még kisebbre összehúzni. Most már biztosan kiabálni fog! Már-már láttam magam, amint – némi megkönnyebbüléssel – sértett királynőként kiszállok. Nemcsak az autóból, hanem ebből az egész vezetni tanulásból. Ott egye meg a fene a jogsit, ahol van! Kezem araszolva közeledett a biztonsági öv kapcsolója felé.

Egy rövid sóhaj, majd egy nyugodt, halk kérdés állította meg a mozdulatot:

- Tudod, hogy mit csináltál?

Ez egy szent ember!!! - gondoltam megrökönyödve, és szívből jövő érdeklődéssel néztem rá.

Ugyanis ekkor még nem tudtam biztosan, hogy éppen mi maradt ki, csak a végeredmény sejtette velem, hogy nem volt sikeres a manőver.

- Negyvennel szálltál be a kanyarba!

Na, ja, volt is nekem idő az órát vizsgálgatni, amikor annyi teendőm volt! – gondoltam dacosan. Mindenesetre bölcsen hallgattam, s nagyokat bólogattam, amikor első elemisták számára is érthető módon elmagyarázta, hogy mit és milyen sorrendben kellett volna tenni.

Ez után a viszonylag eseménytelen, rövid út után megérkeztünk a keresett címhez. Oktatóm kiszállt a kocsiból, s míg leendő tanítványával a kerítésnél tárgyalt, jutott egy kis időm némi jóízű önmarcangolásra. Felidézhettem magamban, hogy azelőtt (a gépkocsivezetés gyakorlati tanulásának megkezdése előtt) milyen könnyedén vettem az akadályokat. Jó eredménnyel elvégzett iskolák, tanfolyamok sorjáztak előttem. (Bár az angollal volt egy kis probléma, természetesen csak a tanulásra fordítandó idő hiánya miatt!)

Eszembe jutott, hogy én vagyok a család állandó fodrásza, bár egyszerűen csak megvettem és áttanulmányoztam a fodrászok tankönyvét. Ennek már tíz éve. Felderengett a hat évvel ezelőtti szombat délelőtt, amikor hirtelen elhatározással vettem egy varrógépet, s a használati utasítás átböngészése, valamint egy régi szoknyám szétbontása után még aznap délután kiszabtam és megvarrtam két szoknyát. Egyet a lányomnak, egyet magamnak. Ruhatárunk nagyobb részét az óta is én tervezem, szabom ki és varrom meg.

Látom magamat harminc évesen, amikor egy táborozás alkalmával úgy döntöttem, hogy megtanulok kerékpározni. Felültem a fiam camping biciklijére, s nagy meglepetésemre rajta is maradtam, végig a hepehupás mezei ösvényen. Némi gond azért volt a megállással. Nem volt a bringán kézifék. Kiabálásomra előbújt a családom a sátorból, s lelkesen kórusba üvöltötték: Kontrázz! Kontrázz! Nekem erről valahogy a hegedű jutott eszembe.

Némi időbe telt, míg megértettem, hogy mit kell tennem. A megállás végül is baj nélkül sikerült. Mai napig örömmel – bár nem túl gyakran – használom ezt a közlekedési eszközt.

Apropó! Közlekedés! Autó…

Ez az a pont, ahol megáll az eszem és tagba szakad. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy lehetek ilyen esetlen, ügyetlen, béna.

Már éppen elkezdtem volna sajnálni magam, amikor a közelemben zajló párbeszéd hangjaira figyeltem fel.

- Én tulajdonképpen tavaly januárban már jártam gyakorlati oktatásra, sajnos kétszer meg is buktam. Hát, én elég ügyetlen vezető vagyok, és nem akarom az akkori oktatómat bántani, de…

Gyorsan oldalt fordultam, s jól megnéztem magamnak a kerítés túloldalán álló, enyhén molett nőt, aki közben folytatta mondókáját. A többi engem már nem érdekelt.

Eszembe jutott, hogy idefelé jövet oktatóm azt mondta, hogy a hölgy az elméleti vizsgát tavaly már letette, csak közben gyereket szült és most jönne gyakorlatra. Tehát ő így tudta. Hurrá!!! Lesz még egy ügyetlen tanítványa, aki ráadásul még a rosszabb fajtából való, hiszen saját alkalmatlanságát más hibájául rója föl! Idáig jutottam el, amikor oktatóm újra beült mellém.

Szerencsére lefoglalt a kocsi elindítása körüli szertartás, így el tudtam fojtani kikívánkozó vigyoromat. Hiába, legszebb öröm a káröröm… Továbbá: Akarsz hálát? Nevelj kutyát!

Igaz, hogy ő nem kiabált velem, én viszont nem tudom őt sajnálni. Nincs is rá időm. Ugyanis éppen magamat sajnálom. A fejem egyre jobban fáj. Úgy érzem, egy ér ki akar törni a koponyám rejtekéből. Jobbkezes utcák, kanyarok jobbra, kanyarok balra.

Itt fordulj meg! – szól rám egy parkolónál, s én kapásból megkérdezem:

Teljesen?

Puff! Már megint hülyeséget kérdeztem, ami nem is csoda, hiszen egyre idiótábbnak érzem magam.

A türelmesre hangolt válasz nem is késik:

- Megfordulni csak teljesen lehet.

Meg kellene ölni, ötlött fel bennem a megoldás. A filmekben is megölik a terhelő tanúkat. Ha megszerzem a jogosítványt, megölöm, és azt fogom terjeszteni, hogy én az első pillanattól fogva rém ügyes voltam, valójában egy született autóversenyző vagyok. Végül is ő az egyetlen tanúja közúti rémtetteimnek.

Nem jó! Most jut eszembe, hogy már minden rokonomnak, barátomnak, ismerősömnek elújságoltam, hogy még egy ilyen antitalentum, mint én, nincs a kerek világon. Különben is, még börtönbe kerülnék miatta.

Úristen! Börtönbe kerülök! Mit keres ez a férfi az út közepén? Igaz, hogy itt nincs járda, de miért pont előttem sétál, velem egy irányba?

Nézem a kényelmesen ballagó ember hátát, miközben a távolság egyre csökken közöttünk.

Mit tegyek? Dudáljak? Eléggé veszélyhelyzet ez ahhoz?

Bácsi kérem, tessék szíves lenni elmenni előlem! – tört ki belőlem a fohász.

Kerüld ki – szólalt meg az Oktatóm!

Igaz is. Kézenfekvő. Tulajdonképpen ezt is akartam tenni. Nem is értem, miért szól mindig bele! Az út széles, hely van, szemben nem jön senki. Na, ezt is megoldottam!

A biztonság kedvéért azért belenézek a visszapillantó tükörbe. Előbbi potenciális áldozatom nem fekszik a földön, a feje sem véres, egykedvűen baktat az út közepén tovább. Ezt megúsztuk!

Keskenyebb, szélesebb utcák, kanyarok, ívek. Fogalmam sincs, hol járunk. Fel hármasba, le kettesbe, fel négyesbe, le hármasba, kettesbe.

Furcsa érzés fog el: most éppen rémálmaim egyikét érzékelem ily valósághűen. Már csak egy két pillanatig kell kibírnom. Megszólal a vekker, és én biztonságban találom magam az ágyamban.

Ehelyett oktatóm hangja riaszt fel:

Légy szíves, ne hajts rá a csatornafedelekre!

Na, tessék, még ez is! Hát nem hagy engem békésen haldokolni? Rémlik, mintha erre már egyszer megkért volna, de hát ki tud ilyen helyzetben minden apróságra odafigyelni?

Hoppá ezt sikerült kikerülnöm! Te, meg sicc, a kerekek közé! Bumm! Fedél kikerülve, gödörbe bele. Mielőtt szó érhetné a ház elejét, gyors bocsánatkérést dünnyögök. Különben sem én tehetek róla, hogy ilyen rosszak az utak!

Szemben rövid földút következik. Hozzákészülődök a kanyarodáshoz, amikor utasítást kapok:

Menj egyenesen!

Sohasem fogom megérteni az emberi lélek rejtelmeit! Az előbb még minden kis gödröt ki kellett kerülnöm, most meg hajtsak rá egy kráterekkel borított útra! Itt egy hepe, ott egy hupa. Mindenesetre lassítok, kettesbe váltok, és lesz, ami lesz alapon megpróbálom minél kevesebb zötykölődéssel magam mögött hagyni a holdbéli tájat.

Szegény autó! - sóhajtottam szívből jövő aggodalommal.

Ki fogja bírni - hangzott a válasz.

Hát hogyan várhattam én együttérzést egy olyan embertől, aki saját autója szenvedésével szemben ilyen érzéketlen?

Szembejövő teherautók, jobb oldalon parkoló kocsik. Ki hitte volna, hogy ezek az utak ilyen keskenyek.

De hiszen ez a Szentendrei út! Na nem!

Te kedves fiú itt mellettem, igazán nem gondolhatod ezt komolyan, hogy én ki tudok menni a nyolcvanas-százas tempóban száguldó autók közé!

Netán még sávváltást is produkáljak? Még mit nem!

Különben is éppen most készülök elájulni. Jobb lenne, ha békén hagynál!

Megszólalni persze nem merek, ő pedig nem hajlandó tudomásul venni néma kétségbeesésemet.

Hát jó te akartad! Egy másodperc múlva már az úton voltunk. Ép a bennem rekedt levegőtől akartam egy jóleső sóhajjal megszabadulni, amikor újabb kegyetlen parancs érkezett:

Váltsunk sávot!

Na erre aztán már igazán képtelen vagyok! Kezeim, lábaim rongyból, szivacsból és egyéb csont és izom nélküli anyagból vannak.

Ez biztos. Hogy túléljük-e az egészet, az bizonytalan. Együttes erővel valahogy mégis elvergődtünk a bal oldali kanyarodó sávba.

A lámpa piros. A HÉV fénysorompója is. Most levegőt kellene venni, de a torkomba lévő gombóc ezt lehetetlenné teszi. Sebesség üresben. Agyam helyén vattacsomó.

Megint nem látom, hová kell, majd beforduljak! Én vagyok a mesebeli három királyfi egy személyben. Aki előtt háromfelé ágazott az út. És ezek közül csak egyetlen egy a helyes. A többin, ott leselkedik a boszorkány, a sárkány, a gyanútlanul, szabályosan szembejövő autó, valamint a közlekedési rendőr. Persze, hogy az elméleti vizsgán tudtam választani! A biztonságos, mozdulatlan széken ülve, a gyönyörűen kivitelezett grafikán, felülnézetből.

- Piros-sárgánál tedd sebességbe és zöldnél indulj!

Oké főnök – gondoltam magamban nagyképűen, de mindebből csak egy halk bizonytalan igen hallatszott ki. És eljött a pillanat… Végzem a szükséges mozdulatokat. Hé!!! A kocsi nem engedelmeskedik! Tőlem függetlenül mozog! Én most azonnal frászt kapok!

Lepillantok oktatóm lábaira, melyek szorgalmasan dolgoznak a pedálokon.

Most te csináltad, vagy én? – ijedt kérdésem szemrehányó kiáltásként hangzik.

Te ne az én lábamat figyeld, hanem indulj!

A válaszból rájövök: félreértett. Valószínűleg úgy értelmezte kétségbeesett üvöltésemet, hogy kikérem magamnak a közbeavatkozást. Óriási tévedés! Legszívesebben máris átadnám az autó irányítását.

Magyarázkodni nincs idő, indulni kell. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem… Csoda történt! Látom a sávomat, tudom, merre kell menjek.

De mi ez? Nem értem! Egyenesen a járdasziget felé tartok, pedig én nem ezt akarom! Kezeim nem engedelmeskednek!

A szörnyű pillanat elmúlt, kis segítséggel rátértem a megfelelő útra. Most meg fog állítani, és udvariasan megkér, hogy szálljak ki és keressek magamnak egy másik oktatót, aki elég őrült ahhoz, hogy elvállalja a tanításomat. Tulajdonképpen meg is tudnám őt érteni, hiszen még élni akar.

Nem állított meg. Még csak megjegyzést sem tett. Hihetetlen. Ez az ember birkából van. Az idegei pedig acélsodronyból. Ha én ültem volna magam mellett, biztosan megpofozom magamat.

Balra nagy ívben, jobbra kis ívben. Járdaszegélyek. Úttesten átkelni készülő férfiak, nők gyerekek. Jé, erre már jártunk ma! A bennem tomboló feszültség némileg felengedett. Rájövök, hogy tarkómon, hátamon patakokban folyik a víz. Szám száraz, mint a tapló. Lüktető fejfájásomra éppen sunyi görcsöléssel felelget. Szorongatom a volánt, pontosabban kapaszkodom belé.

Sebesség négyesben. Ötvenes tempóban megyek, amikor oktatóm újabb kínzást talál ki számomra. Persze pedagógiai célzattal.

Ne húzgáld a kormányt, egyenesbe marad az magától is! Engedd el a kormányt és tedd az öledbe a kezedet!

Hát azért ez több a soknál! Az autó ugyan tényleg, egyenletesebben haladt egyenesen, mint amikor irányítottam, én viszont kis híján epeömlést kaptam ijedtemben. Úgy látszik, nem áldozott még le az inkvizíció kora!

Végre engedélyt kaptam, mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodtam vissza a kormányba.

- Furcsa… Mintha megszűntek volna szögletes, kapkodó mozdulataim, kezeim lazábban fogják át az ívben hajló műanyagot. Tudtam én az első pillanattól kezdve, hogy zseniális oktatóm van!

- Jó lesz, ha a HÉV vonalán végzünk valahol?

- Nekem bárhol tökéletes! – vágom rá boldogan.

Ugyanis erőm végén járok, már tartalékaimat emésztgetem. Lelki szemem előtt összemázolt transzparens jelenik meg, rajta eddigi életem mottója, az általam oly sokszor hangoztatott mondat: nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség. Mellette két kis ördögfióka hasát fogva vihog és rám mutogat. Csak semmi kacarászás, picinyeim – gondoltam mérgesen.

Most figyeljetek! Megújult energiával nyomtam a gázpedált, váltottam, fordultam, kanyarodtam. Egy-két döccenés – naná, hogy csatornafedél – és egy benyomott kuplunggal való kanyarodás tette még színesebbé további utunkat. Oda se neki! A lónak is négy lába van, mégsem asztal.

Ekkor belepillantottam a visszapillantó tükörbe, s meghűlt bennem a vér. Az óriási, több tonnás IFA orra töltötte be a képet.

Biztosan meg akar előzni, azért jött ilyen közel – nyugtattam magamat. Nem előzött meg, csak jött szorosan a nyomomban.

Mi lesz, ha valami miatt hirtelen fékeznem kell? - riadoztam.

Baloldalon látsz majd egy parkolót, állj be oda! - szólt oktatóm.

Puff neki! Már látom is. Most mi lesz? Jelzek balra, besorolok a kanyarodáshoz, de fékezni még mindig nem merek. Fejemben morzejelek kattogtak: tititi tátátá tititi!

Segíts – szakadt föl belőlem a kérés. És oktatóm persze segített. A teherautó persze nem szaladt belénk, hiszen profi vezette és nem magamfajta mazsola.

Végre szilárdan és egyhelyben állt a Lada tanulókocsi.

Fáj még a fejed? – kérdezte udvariasan oktatóm.

Ránéztem. Valamit láthatott az arcomon, mert a következő, kérdésnek indult mondatát kijelentő hangsúllyal fejezte be.

Vagy még jobban fáj…

Ugyan semmiség – nyögtem ki bizonytalanul.

Ma egy kicsit dekoncentrált voltál… Nem baj, van ilyen. Majd legközelebb jobban megy…

Kikászálódtam az autóból, s meglepve tapasztaltam, hogy az egyébként szilárd talaj hullámzik a talpam alatt. Vártam egy pillanatot, míg elmúlik a kellemetlen érzés. Kirángattam dzsekimet és fiamtól kölcsön csórt hátizsákomat. Ránéztem az órámra, s megállapítottam, hogy majdnem két órahosszat voltunk kint a forgalomba. Tekintetem a HÉV megállót kereste.

- Hát persze, itt állok előtte. Csak az úttesten kell átmennem.

Fájó fejemben kusza gondolatok cikáztak gyors, majd egyre lassuló ütemben, míg csak egy maradt:

„Majd legközelebb jobban megy”.

Igen. Talán majd legközelebb jobban megy…

Őszinte hálával tanítványod:

Kissné Fogarasi Irén

(Az írást a Tanulóvezető előd szaklapjából, az Autóvezető 1990/3-as számából emeltük át – szerk.)

Válasz